Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-12-15 / 50. szám

épen a legkritikusabb körülmények között az ő öntudata teljes bizonyosságáról nyerünk tudomást. Ilyen kritikus idő köszönt be reá nézve akkor, a mikor az első lelkesedés lecsillapultával eddigi barátai elpártoltak tőle; tehát körülbelül munkássága első évének letelte után. És mégis, azzal a ténynyel szemben, hogy egyik a másik után hagyja magára, mégsem veti fel Jézus maga előtt a kérdést: vájjon utoljára is nem én vagyok a hibás ebben a dologban? hanem azt mondja: „hálát adok neked Istenem, hogy elrejtetted az evangéliumot a bölcsek és tudósok elől?" Még csak rá sem gondol arra, hogy napja talán hanyatlóban van; sőt annál erősebb bizalommal hirdeti, hogy Istennek országa el fog terjedni az egész föld kerekségén. És így volt ez mindig. Törtónt legyen bármi, Jézus mégis mindig biztos volt ügye és győzelme felől, és a mikor szembe ment a halállal, ép akkor beszólt igazán a végső diadalról. Legyen elég ennyi az ő felléptéről. Most már próbáljunk behatolni egyénisége legbensejébe. Jézus egy minden izében vallásos természet. Hogy vájjon érdeklődött-e a politika, művészet ós tudomány iránt, — erre nézve semmi támpontunk nincsen. Ez nem is valószinű. Egész ereje a vallásban van összefoglalva. Az ő útja ment minden szakadozottságtól, tévedezéstől. 0 egészen egyöntetű ember. Mindenütt az Isten intézkedését látja. Isten ki a liliomokat ruházza, a ki esőt ad és napfényt. Isten az, a ki kijelenti, az embernek az igazságot, És ez lehetetlen Jézus isteni közreműködése nélkül. És a mint Istentől függ az ember belső élete, úgy tőle függ a külső élete is. Az ő akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejünkről, s a Jézus tanítványa épezért lehet ment a félelemtől. Jézus át volt hatva attól a tudattól, hogy őt és az'ő életét mindenütt Istennek gondviselése és akarata vezérli. Sőt ekként magának a tömegnek elpártolása is kedves volt Isten előtt és még a halál útján is csak egy kényszernek enged a fiú, annak a kényszernek, a mely ép úgy megfelel az atya akaratjának, mint a maga önkéntes vállalkozásának. Ehhez a közönséges vallásos alárendeltséghez csatlakozik aztán annak az egészen sajátos helyzetnek vagy viszonynak a tudata, hogy ő az Atyától küldetett és hogy egyedül ő az, a ki a teljes isteni igazságot ismeri. 0 egész bizalmas viszonyban van Istennel. Valamint az atya mindent kijelentett neki, úgy neki is az az eledele, hogy az Atya akaratját cselekedje. És a mit a tizenkétéves Jézus mondott, az az ő felnőtt életében mind bebizonyult: neki azokban kellett forgolódnia, a melyek az Atya dolgai. Dr. Schöll J. után Ruszkay Gyula. (Vége köv.) Ultramontánizmus a történetírásban. Marczali Henrik a Franklin—Révay czég kiadásában megjelent Nagy Képes Világtörténet egész VH-ik kötetében a „reformáczió korá"-val foglalkozik A „Protestáns Szemle" szeptemberi füzetében kimutattam, hogy Marczali a német reformáczióról s főleg annak hőséről, Lutherről Janssen ultramontán történetírása szellemében ír, hogy róluk hamis képet rajzol, s hogy ez a kép a pápás történetírás másolása egy-két vonás szelidítésével. Sajnos, hogy Marczali a svájczi reformáczió ismertetésében is az ultramontanizmus szekerét tolja, a mint az az alábbiakból látható. Pedig Marczali már a 131. lapon azzal biztatja olvasóit, „hogy minden részrehajlás nélkül fogott a munkához", sőt a 356. lapon ugyancsak hangsúlyozza, hogy „a történetíró nem ítélhet dogmák és meggyőződések fölött: a történeti lehetőségek bírálata is kivül esik körén. Az ő tárgya, okoskodásának, ítéletének alapja csak tény lehet. És e tények alapján teljes részrehajlatlansággal kimondhatja, hogy a reformácziónak nagy a történeti jelentősége és szerepe". Mi több, a 357. lapon odáig megy az objektivitás szenvelgésében, hogy szerinte „ítéletünk egyik legfőbb alapja a hitújítás nemcsak a saját táborában keltett szellemi mozgalmat és lelki, erkölcsi erőt. Az ellentét, a küzdelem arra kényszerítette a régi egyházat, hogy tespedéséből fölocsudva szintén az eddiginél nagyobb buzgalommal és lelkesedéssel lásson hivatásának teljesítéséhez". Ki ne írná alá e tételek igazságát? Ámde mindezeket Marczali csak captatio benevolentiae okából hirdeti, de a tények és személyek méltatásában teljességgel nem követi. Egy pár példa mindjárt megvilágítja a svájczi reformáczióról s annak hőseiről alkotott hamis képét is. A svájczi reformáczió purizmusát a középkori egyház pogányságával szemben Jánssen nyomán így jellemzi: „A szent edényeknek, drágaságoknak és ruháknak az egyházakból való eltávolítása igen nagy jövedelmet hozott a városnak. A főtemplomból több mint egy mázsa aranyat és néhány mázsa ezüstöt nyertek. A képeket és orgonákat Isten tiszteletére elégették. Ezzel együtt járt az egyháziak világi javainak a város által lefoglalása". Igazán pápás eltorzitása a teremtményimádás eltávolítására irányuló svájczi reformmozgalomnak, a melynek valódi rugóját, az Istennek lélekben és igazságban való imádását ravasz irányzatossággal elhallgatja, de az aranynak, ezüstnek, s a világi javaknak lefoglalását, a vallástisztítás eme gyakorlati következményét annál élesebben kidomborítja. Janssen is így magyarázza a reformácziót. A komoly történetíráshoz nem méltónak tartom azt a rajzot, a melyet Marczali szintén Janssen nyomán Luthernek a conciliumhoz való viszonyáról ád ekkópen: „hogy nem törődik sem pápával, sem bibornokkal, hogy Rómából nem jöhet semmi, mi az evangélium szerint való, hogy a pápa és a nuncius előbb fogja elfogadni az ő