Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-29 / 39. szám

mozdítják a népet, agitálnak a nép között az egyház és hit érdekében. Elismerem, hogy sok dolog ezen túlmegy, sok fegyver nem illik ide; de ennek megítélése, elbírálása nem ide tartozik. Meg akarom magyarázni azt a természetes jelenséget, a melylyel szemben vagyunk, hogy zavarba ne jöjjünk. Nem történik egyéb, mint hogy kizsákmányolják az ébredező hitbuzgóságot és kihasználják a mutatkozó hitszomjúságot. Hát kérdem azt, hogy a hitbuzgóságot, a hitszomjúságot miért ne zsákmányolnék ki mi is ? Ez volt mindig a feladatunk és czélunk. A mi egyházunk, családunk, országunk a változott viszonyok között a felmerült nehézségeket, ha még úgy elítéli is, ha helytelennek tartja is, de sajnos, nem eléggé találja föl magát közöttük. Valljuk meg, hogy egy kissé nehézkesek vagyunk. Már pedig ha meg leszünk rontva, a magunk hibájából leszünk megrontva. Nincs olyan fegyver, melyet ne lehetne lefegyverezni; nincs olyan nehézség, a mit ne lehetne legyőzni a hit dolgában, csak a lépéseket kell megtoldani, a munkásságot fokozni, a kitartást erősíteni és az önbizalmat emelni. És mi a mi főerőnk, nekünk, protestánsoknak ? A felvilágosodás, a melyet, a mily mértékben terjesztünk az értelmiség és a nép között, abban a mértékben hódít ott hitünk. A protestáns a szótól, betűtől, a tudománytól nem félt soha. Mindig elve volt a felvilágosodás és a változott viszonyokhoz való bölcs alkalmazkodás. A külföldi protestantizmus ennek köszönheti hódító erejét ós hatalmas felvirágzását. Ettől n feladattól nekünk sem szabad visszariadni; ennek a feladatnak meg kell felelnünk nekünk is. A Protestáns Irodalmi-Társaság épen azért, hogy ezt a feladatot teljesíthesse, a maga szerény eszközeihez mérten kiterjesztette kiadványait mindazon körökre, a hol ebből a szempontból arra szükség volt. Mi kutatjuk a multat, hogy küzdelmeinkből erőt merítsünk; elmegyünk a néphez azzal a 250,000 füzettel, hogy erkölcsi érzékét emeljük és hitét megerősítsük. Most szükségét érezzük annak, hogy a nőkhöz férjünk, mert, a ki bírja a nőt, bírj a az egyházat is, és megindítottunk egy vállalatot, a mely protestáns női olvasmányokat tartalmaz. Akarjuk, hogy minden anyának az asztalán legyen az, hogy minden leánynak iskolai könyve mellett álljon; mert hitünk az, hogy azok a betűk, a melyek ott összeszorítva vannak, azok a betűk életet adnak, lelket öntenek, ós a ki azokból a forrásokból merít, annak lehetetlenség, hogy hitében megtántorodjék. Es hogy közvetlenül a forrásokhoz vezessük híveinket, megindítottuk Kálvin és Luther iratainak kiadását. Talán abból az őserőből, abból a lelkesedésből, a mi ezekben le van téve, talán abból a lüktetésből mindenki fog érezni valamit, mikor e műveket olvassa és ennek következtében megerősödik hitében és kétségtelenül megmarad abban, terjesztője lesz annak, a mint a nagy alapítók azt felfogták ós intendálták. Mert tisztelt gyülekezet, ne essünk kétségbe a felől ós ne legyen kétségünk a felett, hogy korunk nehéz feladatai, nehéz megélhetési viszonyai, erős erkölcsi válságai, borzasztó megpróbáltatásai között, a nagy terhek között, a melyekkel az élet jár, a nagy csábítások között, a melyeknek ki vagyunk téve, az értelmiség ós nép egyaránt, sokszorosan, sokkal inkább szükség van a hitre, az evangéliumra, mint valaha. Hogyha a vasárnapi harangszó hangja mindenkiben, szegényben és gazdagban, műveltben ós műveletlenben ugyanazt az érzést kelti fel ós egyformán vezeti Istenhez, — mit kell tennünk, hogy a harang hangja a köznapokon, az élet zajában is mindig hangozzék fülébe? Es ha el tudjuk érni azt, hogy az élet viharaiban, épen akkor, mikor a legnagyobb zaj van körültünk, mikor szivünk erősebben lüktet, mint rendesen, miért ne érhetnők el, hogy ilyen körülmények között a legerősebb megpróbáltatások közt a nép hallja azt a harangot és ne tévelyedjék el a hit útján. Az élőszó most már nem elég, papi prédikáczió teljesen elégtelen. Most mindenkinek apostolnak kell lennie, és az igazi protestáns szellem abban van, hogy a papok segítségére ott vannak a világiak, ott vagyunk mindnyájan ós részt veszünk nemcsak az egyház kormányzatában, de egyúttal a cura pastoralis-ban ós a belmisszióban is. Vallásunk az egyetemes papság elvét vallja, amely szerint nemcsak papjainkra vannak bízva híveink és azok üdvössége és sorsa, hanem mindnyájunkra. Ha látjuk őket eltévelyedni, nem küldhetjük a papot. Arra idő nincs. Ha látjuk őket kétségbeesni, nem mondhatjuk, hogy majd vasárnap a templomban vigasztalást talál. Mindenütt momentán segítségre van szükség, ós ha látja bárki oldala mellett hitsorsosa kétségbeesését, zavarát, erkölcsi eltompulását, az Istentől való eltérését ós Krisztusról való megfeledk.ezését, akkor bűnt követ el, ha nem karolja fel mindjárt ő maga, ha nincs mindjárt segítségére annak az embernek, abban a formában, a melyben teheti. Mert, ha mi nem vagyunk azonnal segítségére, az a szomjúhozó ember megiszik bármely üdítő italt, még ha a fanatizmus salakja van is belekeverve; megiszsza, mert érzi, hogy az élet kemény megpróbáltatásai között vagy elpusztul, vagy üdülnie kell. Nem beszélek én a többi feladatokról. Hogy