Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-27 / 4. szám

tapasztalható leginkább. Az a belmissziói munkálkodás, melynek születését 17—18 évvel ezelőtt láttam, s melyet akkor sokan oly gúnyosan fogadtak és igyekeztek nevetségessé tenni, ma már mind szélesebb és szélesebb körre terjed, s lehet érezni és észrevenni áldásos, jótékony hatását. De a belmissziói munkálkodás nem csupán a lelki élet nemesítését, az evangélium fényének terjesztését foglalja magában, hanem kell. hogy gondot fordítson az emberi élet másik felének, a testi vagy anyagi élet ápolására is. Igaz, hogy e tekintetben is történt valami, de az még nagyon kevés. Hogy van néhány egyesületünk, melyek a nyomorral küzdők napi gondját enyhíteni, s vállukról a kereszt terhét legalább pillanatra levenni igyekeznek, nagyon szép és helyes; de ezen egyesületek támogatásában aránylag csak kevesen részesülhetnek, pedig millióknak volna arra szükségük. Mert vájjon egyházi életünk bajai jó részben nem az anyagiak miatti harczok és nyomorúság következményei-e? A statisztika folytonos apadásunkról beszél és hirdeti, hogy mint oldott kéve hull szét egyházunk és pedig jó részben azért, mert az egyházi terheket nem bírja, vagy nem akarja hordozni és elviselni. Az anyagiak miatt sokan futnak a felekezetnélküliség örvényébe, mely pedig anyagilag rajtuk nem segít, lelkileg pedig egészen tönkre teszi őket. nem levén meg bennök azon valláserkölcsi erő, mely a keveset is hálával fogadja a gondviselés kezéből, s mely a kevésből is tud és akar juttatni a közjó oltárára. Tagadhatlan, hogy némely vidékeken a nép erejét felülmúlja a sok fizetnivaló állami, egyházi és másféle adó, a miből azonban nem azt kellene következtetni, hogy hát bújjunk ki valahogy a fizetés kötelezettsége alól, hanem hogy fokozzuk jövedelmünket, kevesbítsük kiadásainkat s így próbáljuk helyreállítani az egyensúlyt. Igen ám, csakhogy az emberek nem szeretik igényeiket kielégíthetetlenül hagyni. Jól van. Elégítsék ki, de mindig megfontolva, mindig körültekintő számítással. Igen ám, csakhogy az élvezetvágy nem tűri meg a hideg számítást. Mikor az indulatok kerekednek felül az emberben, akkor nem tud, de nem is akar számítani, hanem azzal a kijelentéssel, hogy „a ki utoljára marad, tegye be az ajtót", rohan ész és számítás nélkül azon az úton, a mely múlhatatlanul örvénybe sodorja. A mi népünk dolgos, munkás, szorgalmas, de mindig úr; úr még akkor is, a mikor, hogy könnyelmű pazarlását valahogy kireperálja, a takarékpénztárak ajtajain kell zörgetnie. És ha egyszer megtalálja oda az utat. fel is keresi azt mindannyiszor, valahányszor „pillanatnyi pénzzavarban" szenved. S mi okozza a népnél a pillanatnyi pénzzavarokat? A legtöbbször elkerülhető és felesleges alkalmatosságok. A ki a népet jól ismeri, az tudja, hogy mily sok az ilyen felesleges, elkerülhető alkalmatosságok száma. Mennyibe kerül egy-egy keresztelő, vagy esküvő, — a mikor pedig az illetőknek semmijök sincs ? Mikor az esketési díj nem telik a jövedelemből, pedig csak néhány forintról lehet szó, — a házasulok sokszor elkerülik az Isten házát, mert hiszen Isten áldása nélkül is végig futhatják hosszabb, vagy rövidebb időre terjedő életüket, de a mulatságról, az eszem-iszomról nem mondhatnak le. Ismerek vidékeket, a hol az a szokás uralkodik, hogy esküvőre a tehetős emberek kivezettetnek istállójukból egy borjut, kisebb vagy nagyobb marhát, hogy a nagyszámú vendégséget ne kelljen a székből hozott drága hússal traktálniok. A ki teheti, tegye; jól van. Fölöslegéből, ha több-kevesebb jut a szórakozásra, az örömnek napjára, ki botránkoznék meg vájjon? Nem teheti-e a jómódú gazda saját marhájával azt, a mit akar? S nem fordíthatja-e arra a czélra, a mire akarja? Ha telik, ha van miből, senkinek sem lehet ellene kifogása. De a példa ragadós. Ismerek szegény kocsis, vagy fiatal béres embert, a ki magához hasonló szegény leányt vett feleségül, a kiknek nem volt más vagyonuk, mint a rajtuk való ruha, és mégis olyan lakodalmat csaptak, mintha legalább is 50—100 holdnak lettek volna urai. És honnan telt és telik a nagy lakodalmi költség? Hát minden faluban vannak jólelkű emberek, a kik a szegény ember baján szívesen segítenek — jó kamatért. Aztán az ifjú házaspár sokszor évekig dolgozik, fárad egy napi mulatság költségeiért. Es ha a hitelező szorongatja, ha a tartozás megfizetését sürgeti, — pedig sürgeti és pedig rendesen olyan időben, a mikor tudja, hogy úgy sem fizethet, — akkor aztán, hogy a hitelezőt szép szóval, szívességgel egy kis engedékenységre bírják, a kamaton felül szivesen dolgoznak ám egy-két napot. És a jószívű hitelező épen erre számított, s számításában nem csalódott és nem csalódik ma sem. Mennyi munkanapot, s azokkal menynyi napszámot veszítenek így a szegény emberek csak egy év alatt is, ki tudná megmondani ? De vannak esetek és pedig elég gyakran, hogy a hitelező a kikötött terminuson túl nem hajlandó várakozni és nem vár, mert neki más számításai vannak, a melyeknek mindig sikerülniük kell. Az ilyen esetek aztán romlást, pusztulást hoznak a szegény adósra. Kihez forduljon segedelemért, ki hallgatja meg esdő, könyörgő szavait? Ha van kis házikója vagy földje, akkor a hitelezőtől megszabadulhat olyan formán, hogy valamelyik pénzintézet ad neki kölcsön betáblázásra, a mi kétszeres költséggel is jár, betáblázás, kitáblázás, — aztán pedig fizeti a nagy kamatot, úgy, hogy a szegény kölcsönző cseberből vederbe esik. Oh, az ú. n. népbankok, melyek a nép, az istenadta szegény nép javára alapíttatnak, szintén nagyon jól számítanak. a részvényesek javára. A különböző bankok, pénzintézetek épen ilyenkor, év elején szokták megcsinálni az ú. n. mérleget, mely feltünteti az évi forgalmat és nyereményt Mert veszteségről nem is lehet szó, feltéve, hogy az intézetek élén becsületes, tiszta kezű emberek állanak. Olyan intézetekről, a melyek sikkasztás és csalás miatt többet, kevesebbet vesztettek, vagy vesztenek, nem szólok, de tessék megfigyelni a ma már gomba módra felszaporodott bankokat és takarékpénztárakat, melyek mindenike tekintélyes perczentet nyújt részvényeseinek