Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-22 / 38. szám

ismerni igazán a maga bűnét és Istennek hatalmát. Isten igéje sohasem tér vissza üresen ő hozzá. (Jesaj. 55/11.) A hol akadályozva van a bűn miatt abban, hogy áldjon, ott átkoznia kell; a világosságnak a gyenge szemeket még gyengébbé kell tennie és a tápláló ételnek még betegebbé kell tennie a beteg szervezetet. Ez a morális világrend szükségszerű következménye. Ezért nem hallgathat a Faraó Mózes kéréseire (Ex. 9/16), ezért nem bocsátja át Szihon, Hesbon királya a népet országán (Deut. 2/30); ezért nem lépnek békességre Izraellel a Gibeonban lakó khivveusok (Jós. 11/19, 20) és azért kell a próféták intésének még inkább megkeményíteniük a bűnös nép szivét és az Úrnak megütközés és botránkozás kövéül és tőrül és hálóul szolgálnia, hogy a bűnös nép meg ne térjen és meg ne gyógyuljon, hanem viselje Isten büntetését (Jesaj. 6/9, 10, 8/12—15, 19 14. I. Kir. 22'20. sk. Az Isten által való félrevezettetés eseteinek magyarázatát pedig abban adja meg az ó-testamentum, hogy Isten ez által napfényre kívánja hozni az egyesnek vagy — népnek valamely olyan bűnét, a melyet az eddigelé nem vett figyelembe, hogy így öntudatára jutván annak, Isten büntetését mint megérdemlettet fogadhassa el és hogy ez által megpróbáltatván, a bűnös úton való további előhaladástól óvassék meg. Ez az eset, a mikor Isten Dávidot a nép megszámlálására indítja fel, azután pedig megbünteti (II. Sám. 24 fej.), vagy a mikor hamis prófétát küld népe félrevezetésére (Deut. 13/1—3). Akár a szivek megkeményítését, akár a félrevezetést tekintjük is azonban, különösen kiemelendő, hogy ezek csak a teljesen megátalkodottakkal szemben szolgálnak arra, hogy őket a teljes romlásba vezessék; a liol azonban megjavulásra van kilátás, vagy a hol Isten üdvözítő világtervét érinti a dolog, ott mindezek nem annyira a teljes megsemmisítésre, hanem inkább a megjavulásra vezető eszközök. Faraót, Szihout, a khivveusokat, Akhábot a teljes megsemmisülésre vezetik, mint megátalkodottakat ; Dávidot azonban jobb útra térítik, a bűnös néppel szemben pedig arra szolgálnak, hogy a megátalkodottak elveszvén, a maradék megtérjen és Istennek igaz népévé legyen (Jesaj. 6/9—13. Kun. 14. fej.) Komplikáltabb ós nehezebben megfejthető azonban Isten igazságosságának útja a kegyesek megpróbálásaiban és szenvedtetéseiben. Az erre vonatkozó magyarázatok hosszú időn át fejlődtek és tisztultak, míg végre ó-testamentumi klasszikus fokukat elérték. A legegyszerűbb magyarázat az, hogy Isten a csapásokkal és a szenvedtetésekkel próbálja és tisztítja kegyeseit, hogy kitűnjék, mi van az ő szivökben és hogy őket igazi alázatosságra, engedelmességre és hozzá való hűségre nevelje. Ebből a szempontból találjuk felfogva Ábrahám megkisértetését (Gen. 22. fej.). Jákób bujdosását, szenvedéseit és Istennel való küzdését (Gen. 28—32. fej.), a pusztai vándorlás nyomorúságait (Gen. 8/2, 3) és Jób történetét. Egy más szempont tűnik fel József történetében, és ez az, hogy Isten megengedi, hogy kegyesei méltatlanul illettessenek embertársaik részéről, de nem büntetés vagy megpróbáltatás okából, hanem azért, hogy abból, épen a méltatlanul bánókra egykor jó fakadjon. József így fejezi ezt ki bátyjai előtt: Ti gonoszt gondoltatok én ellenem; de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy, a mint ma, hogy sok nép életét megtartsa (Gen. 50/20). A rosz tehát itt Isten megtartó és üdvözítő világterve eszközéül van felmutatva ós átmenetet képez a kegyesek szenvedéseinek ama, legmélyebben járó magyarázatára, a melyet Deutero-Jesajásnál, a Jahve szenvedő szolgája képében találunk. Ez a magyarázat az ó-testamentumi vallás legdrágább gyöngyszeme, valóságos protevangélium, a melynek teljes realizálódása és igazolása azonban csak az idők teljességében, a Jézus Krisztus életében, szenvedéseiben és a szenvedései által szerzett váltságban történt meg. A Jahve szolgája szenvedései sem nem mint büntetések, sem nem mint megpróbáltatások mutattatnak itt fel, hanem mint abszolút értékű szenvedések, a melyeket Isten örök szeretetének titkos tanácsából a kegyesek viselnek, a végre, hogy Isten üdvözítő szándékát megvalósítani segítsék. E szenvedések valóságos helyettes szenvedések, a melyekben a kegyesek önmagukat adják áldozatul, hogy népök bűnét eltöröljék és a világra az üdvözlést lehetővé tegyék. Ebben áll az ó-testamentumi theodicea, s látszik, hogy ha természeti és erkölcsi rosz nem Istentől való is eredetében, hanem az ember engedetlenségének következménye; de Isten azt, a maga végetlen bölcseségével bele tudja illeszteni a világrendbe és az üdvözítő világterv megvalósítására mint eszközöket használja fel. Igaz, hogy a theodiceai magyarázatok nem felelnek meg az összes kérdésekre, a melyek a világ folyásának szemlélete mellett a lélekben támadhatnak és tényleg támadtak is már az ó-testamentum kegyeseiben is, mint példáál, hogy miért nem bűnhődik mindenkor a gonosz? — mi haszna van a meghalt kegyesnek az ő szenvedéseiből, ha azoknak áldásos eredményeit maga már nem élvezheti és ha egy sors várakozik bolondra és bölcsre, igazra és gonoszra a Seolban ? — azonban e kérdések megfejtése, miután hiányzott a túlvilági igazságszolgáltatás tana, kivül esett az ó-testamentumi vallás körén. Egy igen késői eredetű könyvben, a Dániel könyvében megtaláljuk ugyan feltámadásnak, az igazak örök életének és a gonoszok örök utálatosságának, tehát a túlvilági igazságszolgáltatásnak a tanát (Dán. 12/1—3); azonban ez sem igazán kielégítő, mert eltekintve attól, hogy a zsidó vallásnak sohasem lett általánosan elfogadott tanává, — nem is a világ összes népeire, hanem csak magára Izraelre vonatkozik. Az összes theodiceai kérdések egyedül a Krisztusban ós az ő tudományában nyerték meg a megnyugtató feleletet.