Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-22 / 38. szám

tárcza. A világ ezélja. A természeti és erkölcsi rosz. A theodieea.* 1. A világ ezélja. A teremtés történetének s az egész ó-testamentumnak a felfogása szerint Istent sem külső, sem belső szükségszerűség nem kényszeritette a világ megteremtésére. Ugyancsak az egész ó-test. felfogása szerint azonban Isten mindent bölcsen teremte és a mit teremte, mindaz jó vala. E bölcsen és jól teremtésből egészen természetesen foly az a következtetés, hogy Isten a világ megteremtésével bizonyos czélra törekedett. A világnak tehát czéljának kell lennie. Hogy mi ez a czél ? Kifejezetten nincs ugyan megmondva sehol sem; de ha tekintetbe veszszük, a mikor a zsoltáríró azt énekli, hogy az egek hirdetik az erős Istennek dicsőségét (Zsolt. 19./2) s arra serkent mindeneket, hogy adjanak dicsőséget Istennek (Zsolt. 29/1, 2., 69/7, 9.), s azt kívánja, hogy legyen az Úrnak dicsőség örökké és örvendezzen az Úr az ő teremtményeiben (Zsolt. 104/31), vagy a mikor a próféták a messiási kort úgy festik, mint a melyben minden népek az Úr nevére esküsznek (Jerem. 12/16), a Jahve dicsősége megjelenik (Jesaj. 40;

3—5) és egyedül az Úr fog felmagasztaltatni (Jesaj. 2/17), vagy a mikor Jesajás azt mondja, hogy Isten az ő népét az ő dicsőségére alkotá (Jesaj. 43/7), vagy a mikor Isten önmagára esküszik, hogy az ő dicsősége be fogja tölteni a földet (Nim. 14/20) és a mikor a teremtés abban éri el tetőpontját, hogy Isten embert teremt a maga képére és hasonlatosságára (Gen. 1/26, 27), — akkor nem nehéz elvonni a következtetést, hogy a világ végczélja nem más, minthogy abban Isten a maga lényegét fedezze fel, jelentse ki, vagy más szavakkal, hogy az egész teremtettség az Isten dicsőségének hirdetésére és az ő gyönyörűségére szolgáljon. Tekintbe véve továbbá, hogy Isten az embert nemcsak a maga képére és hasonlatosságára alkotá, hanem a paradicsomba behelyezése és hozzá közei-léte által üdvözíté, — azt mondhatjuk, hogy a világ és az ember teremtésének végczélja, Isten dicsőségének hirdetésén és az ő gyönyörűsége szolgálásán kivül örök szeretetének érvényesítése: a világ üdvözítése vala. Ezt az üdvözítő végczélt megrontotta ugyan az ember bűnbeesése, a mely elszakítá az embert az Istentől és a természeti világra is Isten átkát voná (Gen. 3 fej.); de azért a végczél meg nem változott, csupán eszközei változtak és elérése halasztódott el az időben. A világ üdvözítése csak a világ megváltása útján történhetik meg most már. Ennek a megváltó és üdvözítő világtervnek csodálatos útjai bontakoztak ki a pátriárkái korra vonatkozó elbeszélésekben; Ábrahám elhivatásában, majd a szent magnak Izsákban, továbbat Jákobban elkülöníti Mutatvány szerzőnek kidolgozás alatt álló ótestamentomi biblika theológiájából. tésében és a 12 törzsből alakult zsidó néppel való szent szövetségben és Izraelnek Isten által előírt magasztos hivatásában. Mindezeknek világos tudatára ugyan a nép egésze felemelkedni kepes nem vala, de a próféták ihletett lelke belátott már Istennek csodálatos utaiba és közülök többen egészen világosan hirdették, hogy Izrael népe szent hivatása az, hogy népek szövetségévé, pogányok világosságává legyen; hogy megnyissa a vakok szemeit, kihozza a foglyokat a tömlöczből ós a fogházból a sötétben ülőket (Jesaj. 42/6, 7), hogy Isten üdve a föld végóig terjedjen (Jesaj. 49/6). A későbbi zsidóság és az új-testamentum nyelvén így terjeszthetnék azt ki: a világ ezélja Isten örök, boldog országának megvalósulása. b) A természeti ós az erkölcsi rosz. A teremtés története szerint mind az, a mit Isten alkota: jó vala és az Isten az embert a paradicsom zavartalan boldogságába helyezte be. A tapasztalati élet szerint azonban e világ, úgy a természeti, mint az erkölcsi élet körében tökéletlen, bajjal és roszszal teljes. A természeti világban elemi csapások, az emberi világban egyenetlenség, visszavonás és ellenségeskedés dúlnak; az erkölcsi világot megmételyezi a bűn és minden élőt megemészt a halál. Honnan vannak mindezek s mi az oka a természeti és erkölcsi rosznak? Erre a nagyfontosságú kérdésre az ó-testamentumi vallás azzal felel, hogy mindez Isten akaratából van; azonban nem a teremtés tökéletlensége, hanem az ember engedetlensége és bűnbeesése következtében. Az embernek, szabad akaratából elkövetett engedetlensége következtében jött be e világba a bűn és ennek zsoldjaképen a halál (Gen. 3/6, 19, 2/17) es ez engedetlenség miatt átkoztatott meg a föld Isten álíal (Gen. 3/17). A bűnbeesés óta pedig a természeti és az erkölcsi rosz. a világ isteni rendjének elemeivé váltak. Hogy a rosz, különösen pedig a természeti rosz, de bizonyos tekintetben az erkölcsi rosz is Isten akaratából van e világon, — határozottan tanítja az ó-testamentum, s csupán csak a fogság utáni időben tűnik fel az a, később mindinkább fejlődő törekvés, hogy Isten szentsége ós jósága megóvása végett elválasztassék tőle a természeti és az erkölcsi rosz és bizonyos Isten ellenes princzipiumra (Sátán) és szellemi hatalmakra (ördögök, démonok) vitessék vissza. Mind a mozeizmus, mind a profetizmus azonban a leghatározottabban tanítja, hogy minden, tehát jó és rosz egyaránt, Isten akaratából történik. Isten ki bezárolja az egeket, hogy elhervadjon a föld (Deut. 11/16, 17, 28/23, 24. I. Kir. 17/1. Ámos. 4/7—9. Hagg. 1/9, 10, 11, 2/17. Mik. 6/15.); ő az, a ki visszaveszi a föld megmutatott áldásait, a mikor már az ember kezét nyújtaná utána (Hós. 2/8, Mik. 6/15. Deut. 28/33, 38—40. Hagg. 1/6); ő az, a ki reá bocsátja a földre és az emberre az elemi csapások és nyavaják mindenféle fajtáit (Dent. 28/15—68. Lev. 26/14—39. Ezek. 14/21. Jóel. 1, 2 fej. Ámos. 1, 2. fej. 4/9-11, 8/9,10. Náh. 3/14,15. Hab, 3/17. Sof. 1/14, 15, 18. stb.) és 75*