Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-08 / 36. szám

nyomja le a feltörni próbáló lelkeket ?! Akár egyik, akár másik legyen az oka a színtelen kertelgetésnek, bizony nem válik dicsőségére a magyar kálvinista egyháznak és sikertelenné teszi evangélikus testvéreink elismerésre méltó és az egyház javát, előmenetelét munkálni akaró törekvését. Vájjon mikor jő el már a kálvinista ébredés napja ? ! Az evangéliumi belmisszió-egyesület kérdését egymásután tárgyalják az értekezletek és az egyházmegyei gyűlések. Végig tekintve azonban a hozott határozatokon, sajnálattal látjuk belőlök, hogy egyes hamis jelszavak által félrevezettetve, lelkésztársaink még mindig nincsenek tisztában azzal, hogy mi is akart és akar lenni az a belmissziói egylet és minő helyet kivánt és kiván elfoglalni egyházunk belső életében és külső szervezetében? A határozatok tenora rendesen az, hogy intenzivebb lelki gondozásra, belmisszióra feltétlen szükség van; hanem azért belmissziói egyesület nem kell, mert az szektáskodásra vezet, egyház akar lenni az egyházban és sablonszerűvé kívánja tenni a lelki gondozást, a mit pedig csak a helyi viszonyoknak megfelelő formában lehet sikeresen gyakorolni. Sokszor kijelentettük, hogy ebből egy szó sem igaz; most is kijelentjük, de egyszersmind rámutatunk arra az ellenmondásra is, a mely a belmissziói egyesület elleneseinek szavai és tettei között feltűnik. Tiszánmiien, Tiszántúl, Erdély, különösen pedig e kerületek egyházi lapjai attól rettegnek, hogy a belmissziói egyesület status kiván lenni a státusbán és az adminisztráló egyház mellett egy belmissziói egyházat akar teremteni, a melynek hivatalnokai többet érnek a lélek dolgaiban, mint az elhívott lelkipásztorok. Ez a szándék eszök ágában sincs ugyan azoknak, a kik a belmissziói egyesület alakításának indítványát tették; de engedjenek meg ellenfeleink, hogy mi is felhívjuk ügyelmüket némely dolgokra. Vegye csak fontolóra akár Tiszántúl, akár Erdély, hogy milyen szervezetet adtak kerületi értekezleteiknek és milyen helyet foglalnak azok el egyházaiknak úgy belső életében, mint külső szervezetében; és ha elfogulatlanul vizsgálják a dolgot, el kell ismerniök, hogy az, a mit ők csináltak, sokkal inkább status in statu és sokkal inkább sablonszerűvé ós kényszerítővé kívánja tenni a lelki gondozást, mint a javaslatba hozott belmissziói egyesület. Azt mondjuk tehát mi is, a mit Sárospataki laptársunk mondott, hogy ne oldalogjunk a belmissziói egyesület kérdéseiben; ne keressünk kákán csomót s ne keressük más szemében a szálkát, a mikor a magunk szemében a gerendát sem látjuk meg. Lám nem látja a gerendát a maga szemében erdélyi laptársunk sem. Aláírja a Spataki Lapoknak a belmissziói-egyesületet a prot. lelkészi kar desavuálásának minősítő czikkét; de ugyanazon számában közli minden megjegyzés nélkül Lajos János czikkét, a mely ugyanám erős bírálatot mond azokra, a kik mostani egyházi szerveinket elegendőknek tartják az intenzivebb lelki gondozásra, s a kik félnek a „női anyaszentegyháztól". Lajos János azt mondja a Molnár Albert által javaslatba hozott belmissziói szervezetekre: „Nézetem szerint nem vétünk az egyház törvényhozó hatalma ellen, lia ezen szervezeteket szabadon megalkotjuk, ezáltal új vért cseppentünk a már elalélt tagokba". Megjegyezve, hogy a Molnár Albert által ajánlott szervezetek teljesen ugyanazok, csakhogy sablonszerű formában, mint a melyeket a belmissziói egyesület is teremteni akar, csakhogy egészen szabadon, •— azt kérdezzük erdélyi laptársunktól, hogy vájjon miért harczol oly vehemensen a belmisszió-egyesület ellen? Ha igaz az, a miket Lajos János elmond, még a hivatalos egyházszervezetet illetőleg is; pedig úgy látszik, hogy igazakul fogadja el őket, miután semmi megjegyzést sem tesz reájuk, és ha igaz, hogy — a mint Lajos János panaszkodásaiból látszik — az erdélyi hivatalos belmisszió csődöt mondott, — feleljen rá őszintén: nincs-e szükség a szabad belmissziói egyesületre? De aztán „ne oldalogjunk", hanem mondjuk meg az igazat őszintén. Az alsó-zempléni ref. egyházmegye augusztus 27-én Sárospatakon tartotta meg közgyűlését. A gyűlés egészen belkörű, adminisztratív ügyeket tárgyalt s azokból a nagyfontosságú kérdésekből, a melyeknek szerte e hazában a legkomolyabban foglalkoztatni kellene a protestáns köröket s a melyeket elő kellene készíteni a zsinatra, egyetlen egy sem került szőnyegre; szomorú bizonyságaképen annak, hogy még mindig nem ismertük fel azokat, a melyek a mi megtartatásunkra valók volnának, hanem csak a közönyösségnek ezt az elvét valljuk : mundus se expediet,. Magáról a gyűlésről nincs is tehát semmi referálni valónk, s hogy mégis megemlékezünk róla, azt Meczner Béla gondnok elnöki megnyitó beszédéért teszsziik, a melyből szintén hiányoztak ugyan a mi belkörű fontos kérdéseink, de legalább a külső egyházi és politikai életben feltűnő elszomorító jelenségeket figyelembe vette és elmondta felölök véleményét, a mely vélemény úgy tekinthető, mint a mi világi vezetőink közfelfogásának megnyilatkozása és egyházpolitikája. S különösen ezért emlékezünk meg róla. Megemlékezett Meczner a klerikalizmus fejlődéséről, az egyetemi kereszt-botrányokról, a néppárt revíziós törekvéseiről; visszautasította a protestáns néppárt alakítás vádját és helytelenítette, hogy némelyek a közeledő képviselőválasztásoknál mintegy reverzálist óhajtanának kérni a jelöltektől a protestáns érdekek védelmezésére nézve. Eme külső egyházpolitikai törekvésekkel szemben véleményét ebben foglalta össze: „ha a viszonyok máskép alakulnának s a klerikalizmus terjedése veszedelmesebb alakot öltene: egyházunk veszedelmét bizonyára nem fogjuk összetett kezekkel nézni. Jelenleg minden intézkedésünk ebben összpontosuljon: a legnagyobb ellenőrzés egyházunk, a legnagyobb lelki gondozás híveinkkel szemben". A mi a védekezésnek ajánlott módját illeti: elfogadjuk; kijelentjük azonban, hogy azt egymagában elégtelennek tartjuk. Meczner és világi vezérembereink mindig abban a hitben ringatják magokat, hogy a „protestantizmust