Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-01 / 35. szám

fa rosz gyümölcsöt teremjen, vagy hogy az ág megtagadj a az anyafát, a melyből fakadt s a melynek életerői táplálják őt is? Az öntudatlan természetben ez lehetetlen; de annál inkább lehetetlennek kell lennie a szellemi és valláserkölcsi világban. Legyenek tehát felekezeti iskoláink, mint ön-szülötteink és édes gyermekeink valóban az egyház veteményes kertjei, a melyekben nem fanyar vaczkorok, nem bojtorjánok ós nem mérges dudvák teremnek a fentartó egyházak számára, hanem izes, édes, gyönyörűséget szerző gyümölcsök. De én ezt nemcsak felekezeti iskoláinktól követelem meg, hanem mindenféle iskolától egyaránt, legyen az akár községi, akár állami. Az iskolákat, bármily jellegűek legyenek is, a keresztyénség teremtette meg valóban s ez tette általánosakká, mindeneknek hozzáférhetőkké. Társadalmi, községi, állami életünk mind a keresztyónségből nőtt ki, s annak elvei kellene, hogy alapjait képezzék ma is. E tekintetben azonban, mindnyájan tudjuk, igen sok a kivánni való. Az állam és társadalom ma már szinte fél és restelli magát keresztyénnek vallani. Budhista képzetek, független morál, filozófiai elméletek, a hatalmas zsidóságra való tekintetek és rugalmas erkölcsi elveinek átvétele mincl közreműködnek arra, hogy állam és társadalom elveszítse lábai alól a keresztyén talajt s legfelebb egy engesztelő szent misén, vagy egy hivatalos pápista egyházi ünnepélyen megjelenés által adjon kifejezést, nem hitének, hanem csupán a hagyományoshoz való ragaszkodásának. Mert hogy az ilyen vallásosság nem keresztyén és nem a hitből fakad, szomorú bizonysága annak az, hogy a hivatalos engesztelő miséken és pápista egyházi ünnepélyeken nemcsak annak az egyháznak a tagjai jelennek meg, hanem még a mi protestáns világi uraink is, sőt még zsidó felebarátaink is; elárulva ezzel, hogy nem az egyéni vallásos meggyőződés az első, hanem a hivatalból folyó obligát kötelesség (? !), bármily képtelen, s az egyéni vallásos meggyőződéssel bármily homlokegyenest ellenkező helyzetbe sodorjon is. Szomorú látvány ez valóban; mindennek oka pedig az, hogy sem felekezeti, sem más jellegű iskoláinkban nem követtük a példabeszéd intését: „Tanítsd a gyermeket az ő módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól". Igen, nem tanítottuk meg igaz keresztyén hitre, vallása, egyháza hitének megbecsülésére s az abban való szilárdságra. Nem felekezeti vakbuzgóságot értek én ez alatt, mely más hitvallású embertársával szemben türelmetlen és erőszakos; hanem a keresztyén hitvallók ama hitszilárdságát, a melylyel, még életük árán is megtagadták a pogány isteneknek való áldozást ós a császárok szobrai előtt való tömjénezóst, de a saját keresztyén meggyőződésüket fél nem adták sohasem. Erre a keresztyén hitszilárdságra volna ma is szükség, mind a mi protestáns világi urainknak, mind az egész, keresztyén társadalomnak ós államnak, hogy ne ismernének megalkuvást se a hagyományos szokásokkal, se semmiféle keresztyéntelen és pogányos elvekkel. S ezt a hitszilárdságot nemcsak a keresztyén egyházak kebelében, hanem a keresztyén község ós állam iskoláiban is kellene hogy megszerezhessék gyermekeink. Ne adja fel tehát keresztyén jellegét se község, se állam, s világi, emberi tekintetekért ne árulja el a keresztyén igazságot; hanem vegye be azt önmagába, vigye be iskoláiba és tegye tanítása ós nevelése vezérelvévé, életerejévé. A keresztyén községnek, államnak és társadalomnak keresztyén polgárokat hivatása nevelni; fenmaradásunknak egyetlen biztos fundamentuma csak a Krisztus tiszta evangéliumából fakadt hit, ós az azon alapuló tiszta erkölcs lehet. Óh, bár csak belátnák ezt már egyszer, hogy megszűnnék az iskolák szintelensóge, keresztyéntelen volta és megnyerné Krisztus az őt megillető helyet mindenütt, a hol csak tanításról ós nevelésről van szó. Bizonyára jobb, boldogabb kor virradna reánk ! Nem elég azonban megjelölni a feladatot, hanem a módot, az eszközöket is jól meg kell választani, ha czólt akarunk érni. A feladat: értelmes, ismeretekben bővölködő polgárokat, hivő, erkölcsös keresztyéneket ós buzgó, hithű egyháztagokat nevelni. Hát a mód, a hogy ezt> megoldhatjuk? A mi a keresztyénné s egyháztaggá nevelést illeti, erre igen könnyen felhangzik a felelet: az az egyháznak, a vallástanítóknak a kötelessége. De csak ezeké-e? Nem, — az egész iskoláé, minden ismeretágó ós minden tanítóé vagy tanáré egyaránt. A keresztyén vallástanításnak és erkölcsi nevelésnek nem szabad csak tantárgyként szerepelni (— elég baj, hogy ma tényleg így van —), hanem mint légkörnek kell annak körülvennie az egész iskolát, a melyben ól s mozog minden: tanítás ós nevelés, tanítvány ós tanító egyaránt. így kellene ennek lennie minden iskolában; de a míg mindnyájában így nem lehet, legyen legalább így felekezeti iskoláinkban. Konventünk elkészítette már az új tantervet s abban a vallástanítás és keresztyén erkölcsi nevelés tantervét. Örvendetesen kibővítette, közvetlenebbé, a szentíráson alapulóvá tette; most már tehát csak az van hátra, hogy annak elveit lelkiismeretesen belevigyük iskoláinkba s visszaadjuk azok keresz-