Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-07-21 / 29. szám

írása czélozza, és az újabb alamizsna fejében újra áldozzuk fel véren szerzett autonomiánk egy jó részét? Nem. Egyiket se tegyük; nem lehet ós nem szabad tennünk, hanem sürgetnünk kell komolyan, erélyesen, kitartólag az 1848 : XX. t.-cz. végrehajtását. A végrehajtást illetőleg azonban szükséges protestáns álláspontunk preczizirozása, nehogy lehetetlenséget kivánni láttassunk s nehogy a római kath. egyházban oly ellenfelet támaszszunk, a melynek ellenállásán és hatalmán a dolog hajótörést szenvedjen. Részemről kijelentem, hogy az 1848: t.-czbetűszerinti végrehaji ását nemcsak nem kívánom, sőt a leghatározottabban tiltakozom ellene. Az 1848 : XX. t.-czikk végső elemzésében nem vezet egyébre, mint az egyháznak teljes szekularizácziójára. Ezt pedig okos észszel nem kívánhatjuk, mert azzal el kellene vétetnie autonómiánknak is. Nem kívánom a törvény olyan végrehajtását sem, a mit pedig sokan óhajtanak, hogy szekularizáltatván a római kath. egyház állami eredetű vagyona, az aránylagosan osztassék fel a bevett egyházak között, vagy pedig állami kezelésben maradva, jövedelméből aránylagos dotácziót nyerjenek az egyházak. Nem kívánom ezt, mert egyfelől majdnem lehetetlen, másfelől pedig veszedelmes preczedensül szolgálhatna arra, hogy a végső szükség esetén, vagy politikai czélok tekintetéből bármelyik egyház is megfosztassék javaitól. Nem az egyházak szegényítésére, hanem gazdagítására kell törekednünk, még ha oly régi s esküdt ellenségünkről legyen ÍR a szó, mint a pápistaság. Nem a teljes vagy a részleges szekularizáczió alakjában tartom tehát szükségesnek az 1848: XX. t.-cz. végrehajtását, nem is űgy, a mint a törvény mondja, hogy »minden bevett felekezet egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek«, hogy legelső sorban eltüntessenek azok a kirívó ellentétek, a melyek a r. kath. és a többi bevett egyházak között az államhatalomhoz való viszonyukban feltűnnek, szóval, hogy a törvénybiztosította teljes egyenlőség ós viszonosság valóban meglegyen; azután pedig, hogy a r. kath. egyházi vagyon felhasználásának kellő ellenőrzése mellett, a többi egyházak oly aránylagos állami dotácziót nyerjenek, a mely szükségleteiknek megfelel, lehetségessé teszi a teherviselés méltányossá tételét és a nemes versenyt. E dotácziót pedig kívánom nem évenként utalványozandó részletekben, hanem egy összegben; nem kikötött czélokra,hanem szabad rendelkezésre; nem autonomiánk csorbításával, hanem annak teljes megőrzésével ós restaurálásával pusztán csak az állami superinspectio alkalmazásával. Kivárom ezt nemcsak azért, mert jogunk van hozzá, hanem főként azért, mert mint fentebb kimutattam, autonomiánk megóvása és restaurálása, valamint egyházunk létérdeke sürgetőleg követeli. Sürgetésünket azonban ne keverjük össze a politikával, hanem a szükséges lépéseket egyházi hatóságaink útján tegyük meg. Hogy jogaink könnyebb érvényesítése végett megnyerjük államférfiainkat, törvényhozóinkat s az egész nemzeti közvéleményt, arra törekednünk kell minden alkalmas módon : egyházi ós napi sajtóban, röpiratokban, meetingeken stb., csak egytől óvakodjunk, hogy a kérdést párt-, vagy felekezeti politika tárgyává tegyük, mert ügyünk akkor elveszett. Hamar István. Krisztus evangéliuma s a mai morálfilozófia. E czím alatt egy rendkívül tanulságos tanulmány jelent meg Hauri tollából a „ChrÍ3tIiche Welt" hasábjain, a melynek tartalmát a következőkben közöljük: Az evangélium és a morálfilozófia összehasonlítása igen éredekes és rendkívül tanulságom. Egymáshoz való viszonyuk és belső különbségük ismerete igazolni fogja, azt, hogy a Krisztus evangéliuma erkölcsi tekintetben is felette vagyon minden más élethatalomnak. Korunk fiait csakis az erkölcsiség útja vezetheti vissza az ev. meggyőződésre. Az ev. erkölcsiségnek ez a fölénye meggyőződésünk szerint a vallásos hittel mló összes összefüggéséből, eved, sőt ebben találjuk egyetlen apologiáját a keresztyén világnézetnek. S ha a morálfilozófia az emberiség jólétében látja a törekvés legfőbb czélját, úgy a keresztyén felfogás és meggyőződés szerint ez a jólét csakis erkölcsi lehet s erkölcsi úton érhető el. A mai morálfilozófia tanulmányozása arról győz meg bennünket, hogy korunk műveltjeiben naturalisztikus felfogásuk daczára az erkölcsi eszmék iránti érzék ébredezőben van. Korunk művészetének, irodalmának és életmódjának czinikus vonása daczára a keresztyénségen kivül álló köröknél is oly hatalmas erkölcsi áramlat észlelhető, a mely hallgat a lelkiismeret szavára s mélyen vizsgálja az életkérdéseket. Megvan tehát a lehetőség a korunkat bilincselő naturalizmus leküzdésére. Ott, a hol még oly élénk az erkölcsi tudat s oly erősen hat az erkölcsi értékek érzete, nem nagyon távol állanak Isten országától. De azonban csak az elvi kérdésekre áttérve, azonnal meggyőződhetünk, hogy a naturalizmus még koránt sincs megtörve. Hauri tanulmányának veleje a személyes erkölcsi életnek függetlensége a természeti alaptól, s csakis ezen az úton juthatunk el az ev. erkölcsiség valódi lényegének helyes megértésére. De mit kell értenünk „modern morálfilozófia" alatt? A keresztyén ethikával szemben korunknak oly törekvése észlelhető, a mely a morált vallásos alapjaitól megfosztja és tisztán a természeti és szellemi élet tudományos megvizsgálására alapítja Ezek a kísérletek attól a meggyőződéstől vannak áthatva, hogy csakis az empirikus tudomány, az exakt kutatás biztos eredményre vezet, s a mi nem a tapasztaláson alapúi, tudományos bizonyosságra nem is tarthat igényt. Ennek a felfogásnak az a