Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-07-14 / 28. szám

lását: egyéni nézetem szerint kétségtelen, hogy saját erőnkből ez úton hitfeleink túlterheltségén gyökeresen nem segíthetünk, s Iegfelebb is csak a fennálló teherviselést tehetjük arányosabbá, viszonylag igazságosabbá, s így némileg elviselhetőbbé, másfelől szerintem az is bizonyos, hogy valamint az állami közadózásnál még ekkorig nem sikerült teljesen kielégítő ós minden tekintetben viszonylagos igazságossággal intézkedő kivetési módozatot felállítani, úgy ezt az egyházi adózásnál sem tudnánk legjobb igyekezetünk mellett is érvényre juttatni. Nem marad tehát más kimenekülósi út ós mód szerintem az egyházi adózás tekintetében számunkra, mint az, a melyet a koronás királyunk által szentesített s időközben törvónyhozásilag meg nem változtatott s ekkép eredeti érvényességében fennálló 1848: XX. törvónyczikk tartalmaz, mely a lehető legegyszerűbb, e mellett legigazságosabb, ós a fájdalom, 52 év multával is csak puszta betűkben olvasható, de tényleg nem élvezett vallásfelekezeti egyenjogosultságnak s kölcsönös viszonosságnak is megfelelő, t. i., hogy a keresztyénség megszilárdítására, ós a keresztyén népiskolák ós papi szemináriumok fentartására első koronás királyunk, s annak törvényes utódai által kihasított nemzeti roppant közvagyonnak, mely jelenleg csak a római ós ezzel törvényhozáson kivül kegyúrilag egyenjogosított görög katholikus két hitfelekezetnek javára szolgál, törvényhozási bevonásával az állam vegye át magára minden törvényesen bevett keresztyén vallásfelekezet egyházi ós iskolai szükségletének fedezését s tényleges kielégítését, hogy ekkép a közvetlen egyéni egyházi adózás — a stólailletményeknek is megváltásával, illetőleg önkéntes adományokká változtatásával — országszerte ós egyöntetűleg megszűnvén, s az elemi köteles nópiskolázás ingyenessé tétetvén, az ide vonatkozólag jelenleg fennálló vallásfelekezeti alapok ós alapítványok jövedelmének számbavételével mutatkozó tényleges szükséglet fedezete — egyházi autonomiánk csorbulása nélkül — törvényhozási úton az állami költségvetés keretében, illetőleg annak kiadási részében foglaljon helyet. Ezen szerintem egyedül helyes ós igazságos — már különben is alapjában szentesített — megoldási módozatot kell tehát nekünk kótvallásfelekezetű evangélikusoknak minden áron előmozdítanunk, s ha lehet — a józan ós hazafias érzelmű más vallásfelekezetben népképviselőknek is hozzájárulásával — már a legközelebb megnyílandó új országgyűlésen kivívnunk, mert különben, ós pedig aránylag nem oly hosszú idő alatt bizonyosan oda jutunk, hogy lelkipásztoraink ugyan lehetnek, de nyájaik elfogynak, s a mi magyarországi templomaink is — az oly sok oldalról sürgetett zsinati intézkedés daczára — a sajnos eloláhosodás miatt pusztákká vált erdélyrészi templomainknak, és szerb nemzetiségű görög keleti szertartású honpolgárainknak anyaországunk számos községeiben már hívek nélkül elárvult — pedig több helyeken még ma is eléggé dotált, de maholnap eladás alá kerülendő templomainak szomorú sorsában fognak osztozni. Tóth Lajos, ügyvéd, egyháztanácsos. Az anglikánizmus történeti fejlődésének fő mozzanata. (Folytatás és vége.) A kardinális szavainak hatása alatt Gardiner mindjárt másnap a parlament elé terjeszti a nagyfontosságú javaslatot: a pápai szupremáczia visszaállításának kérdését. A felsőház teljesen meg volt nyerve. Az alsóházban mindössze egy férfiú akadt, ki azt mondotta, hogy 20 éve, a midőn VIII. Henrik megszüntette Angliára nézve a pápai szupremácziát, ő is megesküdött Henrik törvényeire, s mert esküjét meg akarja tartani: nem fogadja el a javaslatot. A parlament többi tagjai mosolyogva hallgatták az ellenzéki férfiú beszét, s minden további ellenmondás nélkül kimondották a Rómához való visszatérést; kérték egyszersmind a királyt és királynőt, hogy mielőbb eszközöljék ki az általános abszolucziót. A Rómával való kibékülés ily értelemben tényleg megtörtént volna, — de mégsem teljesen. Mivel ugyanis — mint Ranke mondja — ezen kibékülésnek nagyobb volt a jogi mint a vallásos jellege, csakhamar előáll a vallásos jelleg érvényesítését czélzó elein is s részt kér a kibékítés művében. Ez az elem a klérus volt, mely keveset törődött ugyan Rómával, de annál többet saját jóléte és hatalma érdekeivel. Ebből kifolyólag sehogy sem tudott megbékülni az egyházi javaknak világi kezekben való maradásával. Kívánta tehát a „mortmain statutum" 1

visszaállítását, ezzel kapcsolatban a szekularizáczió eltörlését, az angol nyelvű szertartásos könyvek megsemmisítését, a „De haeretico comburendo" életbe léptetését, a papságnak a világi törvényszékek bíráskodása alól való kivételét, a püspöki ítélő székek visszaállítását. A klérus kívánalmainak mindkét házban erős támogatója volt Gardiner és a befolyása alatt álló papi párt. A liberálisok többsége azonban meghiúsította törekvéseiket, s csak hosszas vitatkozás után sikerült kivinniök, hogy a reformáczió híveinek üldözését czélzó „Lollhand statutum" visszaállítása, a püspöki ítélő székek és a papság egyházi tekintetben való törvénykezésének jogosultsága törvényerőre emelkedett. A parlament e határozatainak viszonzásául kívánta az interdiktumnak azonnal való megszüntetését és pedig oly értelemben, hogy a szekularizált javakra vonatkozó jogok épségben maradása a dispenzáczióba félremagyarázhatlanul befog-1 „Holtkéz statutum": az egyházi javaknak magánjogi forgalomból kivétele.