Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-20 / 3. szám

ban, illetve a Tanáregyesületi Közlönyben. Ennek mult évi 15. és 17-ik számban kellő tájékoztatást taláhat az érdeklődő az említett két mozgalomról, nemcsak, hanem azt is láthatja, hogy K. F. az utóbbi kongresszus elé tervet adott, melyben a felsőbb iskolák tanárainak szövetsége ellenében ő, az iskolanemek között különbséget nem téve, — „a tanárok világszövetségét" javasolja, azon az alapon egyfelől, hogy a mi az egyik iskolanemnek üdvös, az a másiknak is javára lehet; másfelől, hogy korunk szellemi és társadalmi életét két, egymással kapcsolatos világelv irányítja: a társulás és a nemzetköziség . . . líogy ezen nagyszabású mozgalom, az új században, vagy az új évezredben lesz e a „jövő zenéje" a megvalósítás tekintetében, azt talán még oly lángbuzgalmú és vérmes reményű tudósunk sem tudná megmondani, mint a milyen Kemény Ferencz De azért csak „excelsior!" Sepsi-Szentgyörgy. Benke István, koll. tanár. TÁRCZA. Mit cselekedjünk, hogy idvezülhessünk? (Folytatás.) Azonban ugyanezen kérdést még egy messzebb eső téren is fel kell állítanunk. A reformáczió idejében pápás részről ezt a hadi jelszót adták ki: „a hit és a jó cselekedet idvezít". Ellenben a reformátorok jelszava ez volt: „csak a hit idvezít". Pápás részről azt mondották: „így ti kényelmessé teszitek a népnek a vallást. Nálatok nincs egyébre szükség, mint hogy az ember higyjen Istenben és az Isten fiában, a Jézus Krisztusban. Nem azt mondta-e Jakab apostol: az ördögök is hisznek és reszketnek?" A reformátorok azt felelték erre: „Ti azt mondjátok, hogy cselekedetek által kell kiérdemelnünk az idvességet. Igen, ha mi ama cselekedetekre gondolnánk mint ti, a kik minden szokatlan jó cselekedetet felesleges, nem követelt jó cselekedetnek jeleztek, akkor talán mi is osztanók a ti álláspontotokat. De mi azt mondjuk: Senki sem tehet többet, mint a menynyit tenni kötelessége. Még ha vértanúként áldozza is fel életét, még ha végső erejét az emberiség érdekében használná is fel, még akkor sem tenne többet Istentől rendelt kötelességénél. Mint Jézus igazi tanítványa mindig tudatában lesz annak, hogy messze elmaradt a ezéltól, a mely felé forró vágyódással törekedett. Mert annyi bizonyos, hogy a hű és igazán nemes ember arany érdemkoszorúja nem lehet egyéb, mint az alázatosság. Tehát a cselekedetek nem idvezíthetnek minket". Itt látjuk csak, hogy mennyi perpatvar s pedig kemény , és ádáz tülekedés támad abból, ha az emberek nem állapodnak meg jó előre abban, hogy mit értenek ugyanazon szavak alatt. Ugyanazon felfogástok van-e nektek protestánsoknak és r. katbolikusoknak a hitről? És ugyanazt értitek-e az idvesség szó alatt? Mert első ben is tisztába kell jönnünk azzal, hogy mi a hit és mi az idvesség? E czélra egész egyszerűen a lelki tapasztalatot hívjuk segítségül és utána járunk annak, hogy ez mit tud mondani nekünk. A lelki élet kétségtelen ténye az, a mit egyetlen belátó képességű ember sem vonhat kétségbe, hogy nincs oly földi boldogság, a mely képes volna meghozni az embernek a legvégső és legmélységesebb békét és megnyugová'st; mivel a boldogság és szerencse büszke tetőzetén is, a hol ezrek meg ezrek irigységének tárgyát képezi, valami benső nyugtalanság lepi meg s azt mondogatja magában: „A ki szerencsében van, tanuljon meg veszíteni! A ki bír, tanulja ineg mi a fájdalom!" A régi görögök azt beszélik, hogy az ő isteneik irigykedtek azokra, a kiket valami rendkívüli szerencse ért. Erről azonban nem beszélünk; csakhogy annyi bizonyos, hogy ha boldogságotok rendkívül szépnek mutatkozik, úgy hogy annak már semmi híja sincs, mikor. boldogságotok felséges májusi naphoz hasonlít, akkor is meglep az aggodalom: vájjon meddig fog ez tartani? Ez nagyon is szép állapot ebben a tökéletlen világban. A világnak el kell hervadnia. Az élet folytonos megérkezés és búcsúvétel. Hol támad fel majd a viharfelhő ? Honnan jön a sújtó villám, a mely megsemmisíti boldogságunkat ?" Igen, a különösen boldog és szerencsés ember oly formán érzi magát, mint a ki egy fenséges tavaszi napnak örül. Körülötte minden örömet és boldogságot lehel; egyszer csak azonban valami fagyos fuvalom támad, mely a velőkig megreszketteti őt és környezetét. A halál lehe ez az élet fénye és boldogsága közepette; mert az utolsó óra mindig készen vár az emberre, a mely a földi boldogság rövid álmának egyszerre véget vet és a halál, mely napról-napra aratja körültünk a maga kalászait, elnémítja az életörömek hangos kitöréseit. Csakhogy az igazi ember nemcsak kívülről várja a boldogságot, hanem abban maga is segédkezni kiván tevékenységével. Egyéni értéket törekszik kivívni magának és minden erejével fölfelé törekszik a tündöklő czélok felé. E közben azonban az történik vele, a mi az alpesi utazóval. Ha felért egy tetőre, még magasabb csúcsot talál maga előtt. Es ha szakadatlanul tör is felfelé, beáll az éjszaka, mielőtt elérte volna az utolsó csúcsot. A legmagasabb és legfelségesebb czélt, a mit ideálnak hívnak, nem érheti el az ember. Nagy közbevetés van az ideál és az élet között! A túlnan sohasem lesz inensővé, — így panaszkodnak az emberiség jobbjai. Ki ne hallott volna olyan művészről, a kinek nagy tetszéssel tapsolt a világ s a ki odahaza forró könnyek és sóhajtások közt mondá: „semmit sem tehetek". De minden tudásnak és tehetségnek felette áll a nemes jellem. Mi azt akarjuk, hogy nekünk, eltekintve élethivatásunk sorsától, eltekintve külső sikereinktől, mint embereknek legyen valamelyes értékünk. De épen akkor, ha ama szent vágy vezérel, hogy mint emberek érvényelsüljünk, épen akkor fogunk panaszkodni ekként: „Mi nem vagyunk azok, a kiknek lennünk kellene. Messze maradunk a ezéltól". Farizeus természetű emberek mondhatják ugyan: „Hála neked Istenem, hogy olyan vagyok, a milyen vagyok". De az igazán derék emberek nem lehetnek megelégedve magukkal. Még legnagyobb cselekedeteik mellett is alázatosak és vádolják magukat, hogy nem voltak elég buzgók a legmagasabb czél felé való törekvésükben. De hát kicsoda oldozhatja fel az embert az ő tökéletlensége, bűntudata nyomása alól? Ki nyújthat az embernek olyan megnyugvást; a mely az élet minden rettentései ellenében megállja, helyét, a mely az embert megszabadítja a saját panaszaitól és szemrehányásaitól? Ki nyújthat az embernek az életre és halálra kiható örömet? Ez az a kérdés, melylyel az emberiség eleitől fogva foglalkozott. Csakhogy erre a kérdésre az egész pogány világ sem tudott megnyugtató feleletet találni, és ennyiben elmondhatjuk, hogy „a pogányság, mint pogányság nem ismeri az üdvösséget". Mi az üdvösség tulajdonképen? Nem egyéb, mint a lélek legbensőbb, teljes békéje és nyugodalma. Az üdvösség olyan állapot, a melyben az embernek olyan