Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-07-07 / 27. szám

nak megfelelne, megtartja a szentek segítségül hívását, a purgatóriumot. Az ubiquitást, Krisztus testének valóságos jelenlétét megengedi az úrvacsorában, melyet Kálvin visszautasít, Luther elfogad stb. Az ingadozások mellett azonban, mint azt már előbb kimutattuk, felállítja a protestantizmus két tarkalatos alapelvét: a bibliának hitszabályozó tekintélyét, s a hit általi üdvözülés tanát. Hozzátehetjük még azt is, hogy maguk a nagy reformátorok sem lépnek fel kezdettől fogva minden részleteiben formulázott hitszabályokkal. Luther theziseiuek kifüggesztése után két év múlva elfogadja a transubstantiacziót, a szentek tiszteletét, sőt még 1520-ban is Ave Máriával végzi beszédeit. Mindent összefoglalva a Pál leveleihez irott kommentároknak, valamint Faber egész reformátori működésének megítélésekor, nehézségeket kell tekintetbe venni, így a mű önállósága, a hitűjító érdemei jobban domborodnak ki. Faber theológiai működését ebből a szempontból tekinti Gráf (Faber Stapulensis), s azért ítélete is méltányosabb, minden szélsőségtől szabad. „Valamint — úgymond — Le Févre részben a XV-ik, részben a XVI. századhoz tartozik, úgy működése is mintegy átmenetet képez a reformáczió előtti férfiak és reformátorok működése között: eredeti alak, nem téveszthető össze sem amazokkal, sem emezekkel". (215. 1.) Tudatával bírt-e Faber az ő reformátori működésének? Farel beszéli, hogy még 1512 táján egyszer Faber így szólt hozzá: „Fiam az Isten megújítja a világot s te ennek tanuja leszel1

'. Prófétai szavak ezek, melyekhez magyarázatul szolgálnak saját szt Pál műveire vonatkozó szavai: „. . . Az idők jelei mutatják — mondja a többi között — hogy a megújhodás közel van s míg az Isten a portugállok s a spanyolok felfedezései által a világ minden részében új utakat nyit az evangéliumnak prédikálására, reménylenünk kell, hogy ő meg fogja látogatni egyházát s föl fogja emelni azt abból a sülyedésből, melybe merült". Faber a Kommentár megjelenése utáni éveket a szentírás tanulmányozásával töltötte, működését a Sorbonne a Vulgata tekintélyének kétségbevonása után gyanúval kisérte, annyival inkább, mert Németországból is nyugtalanító hírek érkeztek, ilyen előzmények és ilyen körülmények között jelent meg 1517- és 1518-ban Fabernek egy-egy munkája (De Maria Magdaléna et triduo Christi disceptatio. 1517. és De M. M., triduo Chr. et una et tribus Maria disceptatio 1518, melyeket már nagy figyelemmel és helyenkint elkeseredéssel fogadtak. E munkákban Mária Magdolnáról s Annáról, Mária anyjáról ír még pedig az egyház lithurgiájával és a hagyománynyal ellentétben, a szentírásra mint egyedüli tekintélyre támaszkodva. E két munka nem is azért fontos, a mit a szerző bennük vitat, hanem az érintett szempont miatt. Ebben fejtette ki Faber biblikus elveit. „Már itt elül — mondja Faber — kijelentjük, hogy mi semmi néven nevezendő históriát nem helyezünk a szent Evangélium és az evangéliumi tanúság fölébe". „Éti elismerem, hogy Beda tisztelendő, de csak az evangélisták után" (p. 34 és 47). „Nem nézem le a tudósokat vagy azokat az írókat, a kik másképen gondolkoztak, vagy gondolkoznak, vagy a kik a néphez fordulnak, mely e vitákat figyelemmel kisérni nem képes, de föléjük helyezem az evangélistákat, kik annyira felette állanak más írók fölött, mint a mennyire fölötte áll az Isten és a Szentlélek szava az emberek szava fölött ... Az nem rémít meg engem, hogy nehéz azt elfogadni, a mi új, a mi ellentétben áll a közvéleménynyel. Az igazság ép úgy mint az Isten szava a legerősebb: ez minden felett diadalmaskodik. E diadal pedig szerencséssé, boldoggá teszi a legyőzötteket", (u. o). „Megvallom erősek az írók, számuk pedig nagy, de az evangélium sokkal erősebb, mint a megszámlálhatatlan írók együttvéve. Megvallom erős a hosszú megszokás, a hagyomány még akkor is, ha az hibás s a maga számára gyakran . . . elismerést követel... de mit tehet a hosszú gyakorlat, a szokás, az igazság ellen, még azon esetekre is, ha millió évekre hivatkozik ? Hiszen az igazság örök, melynek évszámok határt nem szabnak (u. o. 40 1.). E két munkával Faber maga ellen zúdította a theológusokat, a „Sorbonne emberei nagyon lármáztak". A karmeliták, francziskánusok stb. gonosznak, ostobának, bolondnak nevezték. Miért ír ilyeneket? Ennek oka — úgy vélték — az, hogy a hitben járatlan s hogy mint a humán tárgyaknak tanítója elég vakmerően olyan dolgokkal foglalkozik, melyek a theológiához tartoznak, A kik czipészmesterséget nem tanultak még papucsot sem próbálnak csinálni, s íme ő az avatatlan a hit dolgaival mer foglalkozni. Mint heretikus ellen a parlament előtt vádat emeltek ellene, I. Ferenez közbelépése véget vetett a pernek, de a papság továbbra is elkeseredetten küzdött ellene, hiszen 1521 körül már nagy volt a veszély, „négy Antikrisztus" lépett fel : Erasmus, Luther, Reuchlin, Faber. Faber kénytelen volt eddigi békés otthonát elhagyni, egyelőre Mealban vonta meg magát. Hány éves lehetett ekkor Faber? Doumergue szerint 1435-ben született, mások 1445-re helyezik születésének idejét, akár az előbbi, akár az utóbbi időpontot fogadjuk el, bizonyos, hogy ezen üldözés korában (1521-ben) már 80. éve körül járt, de semmi nyomát nem találjuk annak, hogy a megpróbáltatásnak napjaiban lelkének derűjét elvesztette volna. Még az előző évek egyikében (1518.) történt, hogy barátjainak egyike figyelmét felhívta a veszedelemre, melybe munkája miatt kerülhet, elmondta, hogy a M. Magdolnáról szóló munkájára valaki azt kiáltotta, hogy tűzbe kell dobni írójával együtt — Faber a figyelmeztetésre ezt felelte: „Semmitől sem félek. Nem hiszem, hogy épen e részről fenyegetne veszedelem, a hol a tévedésnek . . . kiirtásáról s az igazság feltárásáról van szó ... Ha engemet . . . könyvemmel együtt elítélnek, imádkozni fogok az égi harmatért, hogy a tüzet eloltsa, biráimnak pegig megfogok bocsátani". (Gráf Essais sur Fab. p. 86.) Kibeszélhetetlen hatalma