Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-30 / 26. szám

keinket nemcsak megóvjuk a korai elpusztulástól, hanem hogy hasznos munkásokat ós becsületes polgárokat is neveljünk belőlök a hazának. Emez állami, társadalmi és nemzeti szemszempontokból tekintve az 1901: VIII. t.-czikkórt csak elismeréssel adózhatunk a kormánynak, mely az életmentés e nagyfontosságú munkáját kezébe vette. De még nagyobb elismeréssel adózunk azért, hogy kötelességét e törvénynyel teljesítve nem látva, újabb törvénynyel kívánt intézkedni a hót éven felüli elhagyatott gyermekek hatósági gondozásáról is. Teljesen igaza van a javaslat indokolásának, a mikor azt mondja, hogy e második, kiegészítő törvény nélkül alig lenne értelme a hét éven aluli gyermekek megmentésének, mert azok a gyermekek, a kik hétéves koruk betöltése után gondozaatlanul löketnének ki az életbe, csak az elzüllöttek számát szaporítanák ós csak a javító-intézetek és a börtönök felállításara kellene fordítani azt a pénz, melyet a kiterjedettebb gyermekvédelem megvalósítása útján jóval hasznosabb és észszerűbb módon lehet gyümölcsöztetni. Igen, úgy áll a dolog, hogy a hét éven aluli elhagyatott gyermekek állami gondozásával csak a gyermekhalandóságot csökkentjük; de a végre, hogy a haláltól megmentett gyermekek ne a társadalom salakjai, hanem annak hasznos és becsületes tagjai legyenek, a gondviselésnek tovább kell tartania a hét életévnél, egész addig, a míg önerejükből megküzdhetnek az élettel. A gondozatlan gyermekben vannak ugyan bűnök, s ott vannak az erkölcsi elzüllés miazmái már hét éven alul is, de a tapasztalás szerint a tényleges elzüllés ez után, az úgynevezett kamasz korban szokott bekövetkezni; ezért kiváló fontosságú tehát, hogy ezek a serdülő, kamasz esztendők ne a bűnre ós az elzüllésre, hanem a józan, a tisztességes, munkás, becsületes életre neveljék elhagyatott gyermekeinket. Erről kiván gondoskodni az új törvény, s épen ezért elismeréssel adózunk érte a kezdeményező kormánynak. Ez elismerésünk mellett azonban nem hallgathatjuk el kifogásunkat sem. Kifogásunk az új törvénynyel szemben az, hogy a hatósági gondoskodást igen rövidre, az életkor 15-ik évére korlátozta. Ha az indokolás elismeri azt, hogy az elhagyatott gyermekekről való gondoskodásnak addig kell tartania, a míg azok önerejükkel megküzdhetnek az élettel, akkor a 15 éves korig való gondoskodás nem lehet elegendő. Tizenötéves korában a gyermek, akár fiú, akár leány legyen, még korántsincs úgy felvértezve, s olyan erkölcsi erőkkel ellátva, hogy diadalmasan megküzdhessen az élettel; sőt épen ez a kor a legveszedelmesebb és a legtöbb gondozást igénylő. Épen ebben a korban jelentkeznek azok az érzéki vágyakozások ós ösztönök, a melyekkel szemben a gyermeket magára hagyni nem lehet, mert a legkönnyebb reá nézve a botlás, a vétkezés, az erkölcsi elzüllés. Látjuk az indokolásból, hogy a kormány ismeri más államoknak erre a dologra vonatkozó törvényeit. Tudja, hogy Németországban a] »Fürsorge Erziehungs-Gesetzcc szerint a hatósági gondozás a 18-ik életévig, Francziaországban a 21. életévig, Oroszországban a fiúkra nézve a 21., a leányokra nézve a 18-ik életévig terjed ki, tehát addig a korig, a melyben már, kellő nevelés mellett, csakugyan alapos remény lehet arra nézve, hogy a gondozottak az életben nem fognak elzülleni; — miért választotta tehát még a svájczi törvényben megállapított alacsony életkornál (16 óv) is alacsonyabbat, a lő-öt? Erre hiszszük, nem az a meggyőződés bírta reá a kormányt, hogy a 15 éves fiú vagy leány elég erővel rendelkeznék már az élet harczában való megállásra, hanem az a törekvés, hogy a költségeket kímélje. De költséget kímélni egy ily dologtól, a mely a legeminensebb állami, társadalmi s nemzeti érdekeket érinti, nem lehet és nem szabad. Minden elismerésünk mellett is ki kell hát mondanunk, hogy a törvényt, a gondozás hatásának megszabása tekintetében elhibázottnak és elégtelennek tartjuk, és félünk tőle, hogy minden jóakarat daczára is a kivánt czólt nem fogja elérni. Azt az intenczióját a törvénynek, hogy az állami menhelyeken csak a beteg és különös gondozást igénylő gyermekeket helyezik el, a többieket pedig megbízható iparos és gazdálkodó családokhoz adják ki, teljesen helyeseljük. A mint az indokolás is mondja, »a gyermeknek legtermészetesebb helye a családban van, s az intézet sohasem pótolhatja a családi nevelést. E mellett a gyermek jövőjének érdeke is azt kivánja, hogy olyan móclon legyen elhelyezve, hogy 15-ik évének betöltésével, azaz az állami gondozás megszűntével minél inkább meg legyen könnyítve reá nézve az átmenet az önálló életfentartás felé«. Csak azután legyen kellő gond arra, hogy ne válogatás nélkül, hanem igen-igen megválogatva jelöltessenek ki azok a családok, a melyeknek gondozására a gyermekek bízatnak. Legyen az a család ne ezen a dolgon nyerészkedni akaró, hanem igazi jóravaló, tisztességes, munkás, erkölcsös család, a mely mint édes gyermekeit fogadja kebelébe a gondozandót. A künn gondozottak élete, becsületes, munkás élete vagy elzüllése azoktól a családoktól függ, a melyek körükbe fogadják őket; legyen tehát lelkiismeretes gond e családok megválasztásában, mert