Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-23 / 25. szám

sítetíe. Pál a két nemet egyenlő értékűnek nyilatkoztatta ki, mert Isten előtt nincsen személyválogatás és mert az Isten a női nemet azzal is kitüntette, hogy az ő egyszülött fiának anyjává egy nőt tett. És Jézus is kitüntette a nőket. Es a nők nagy fogékonyságot mutattak az ő tanaival, az ő ügyével szemben. Példák erre: a sírva megtérő asszony (Luk. 7, 35. s k.), a Krisztus keresztfája alatt álló asszonyok (Luk. 23, 49.), a Krisztus testére kenetet készítő asszonyok (Luk. 23. 56), a feltámadott Krisztust kereső asszonyok (Luk. 24, 22. s k.), a lelkes, buzgó Mária Magdaléna (Ján. 20, 18.), kinek a feltámadott Krisztus legelőbb megjelent (Márk 16, 9.), a csendes, mély hitű Mária (Luk. 10, 39—42.), ki a „jobb részt választotta", — a foglalatos, „szorgalmatos" Mártha 'Luk. 10, 40--41.), a ki „sokra igyekezett". A Krisztussal szemben ragaszkodást, szeretetet, odaadást, hűséget tanúsító asszonyok fenséges magaviselete olyan felfogást állandósított meg a Krisztus hívei körében az asszonyokról, a mely merőben ellenkező volt az ókor eddigi felfogásával, s a mely leghatározottabb kifejezését épen Pál szavaiban találja: „nincsen sem férfiú sem asszony között válogatás". Ezen felfogásnak két igen szép képet köszönhetünk a szentírásban. Egyik az úgynevezett „családi tükör" (Ephes. 5, 22-től 6—9-ig). a másik a „keresztyén asszony képe" (I. Pét. 3, 1—7-ig). Innen van, hogy bár a korlátokat a gyülekezeti keresztyén életben Pál megvonta, mindőn azt mondotta, hogy aszszonynak a gyülekezetben tanítani nem szabad (I. Kor. 14, 34., I. Tim. 2, 22), mind a mellett nemcsak megengedte, de elrendelte, hogy némely gyülekezeti hivatalra alkalmaztassanak (Róm. 16. 1. I. Tim. 5, 9.) sőt az ő megbízottja is a „Kenchréabeli gyülekezetnek szolgálója" Fébé (Phoibé) volt (Róm. 16, 1.). Mint az apostolok, úgy a keresztyén gyülekezetek is igyekeztek a két nem közötti egyenlőség, egyenértékűség alapelvét megvalósítani: legelői az egyházban, azután a társas életben, a társadalom minden viszonyaiban. De ne csodálkozzunk, hogy az nehezen ment, — és mivel ezen egyenlősítés, egyenjogúság, egyenértékűség biztosítása még máig sem történt meg teljesen, — mondhatjuk, hogy nehezen megy ma is. Hogyan is mehetett volna könnyen, midőn a zsidó törvény a törvényt is csak a fiaknak rendeli tanítani (5. Mózes 11, 19.) és a nőket a zsidó rendeletek csak a rabszolgákkal és a gyermekekkel tekintik egyenrangúaknak. De a legszembeötlőbb a zsidóság fölfogása a nőről abban, hogy a zsidók reggeli imádságában a férfiak imádsága háromszoros hálaadással kezdődik, mely szerint a zsidó férfi köszöni az Istennek: „hogy őt nem teremtette pogánynak, vagy rabszolgának, vagy asszonynak". Ezen imádság olyan a szent zsidónak, mint a hitvallása. Pál ismerte és tudta ezt és mégis felállította alapelvét. És Pál apostol alapelve, mert igazán keresztyén, mert valóban krisztusig tehát isteni eredetű: élni és végül is győzni fog. Nehezen ment, nehezen megy, de győzni fog. Az egyenlősítés megkezdődött az istentiszteleti, majd a keresztyén gyülekezeti életben, majd a társas életben, majd az ipar terén ; rövid szóval: mindenütt, és meg kell lennie, meg kell valósulnia. A no nem maradhat, mint ma a keleten — ós mint volt az ókorban a görögöknél is, — mondjuk: török „fátyol" alatt. Elő kell annak állania, a férfiú mellé kell annak sorakoznia, egyenrangú, egyenjogú, egyenértékű munkatársként, mert hiszen annak felesége. Ezt kivánja a keresztyénség szelleme; erre kötelez bennünket Pál alapelve. Sok történt már e tekintetben. Igaz, hogy sok téves eszme is került a felszínre ; de jól mondja Madách az „Ember Tragédiájában": „Ha forr az érez, a rosz salak kihull, de a nemesb rész tisztán megmarad". Csak hadd forrjon hát még a mi társadalmunk e tekintetben; — a keresztyénség meg fogja valósítani e nemes, e szent eszmét. Erre csakis a keresztyénség képes, más vallás nem; — még az sem, mely legközelebb jár a keresztyénséghez. De a keresztyénségnek meg is kell azt valósítania; mert ha nem valósítaná, Önmagának ártana és vétséget követne el a nő és az emberi társadalom ellen, és hűtlenné válnék isteni mesteréhez, a Krisztushoz és annak nagy apostolához, Pálhoz, e nagy eszme egyik legnagyobb emberi bajnokához. Egy félreértést kell még itt eloszlatnunk. Az aszszonyt. a nőt egyenjogúvá, egyenértékűvé tenni nem azt jelenti, hogy a férfival egyformává legyen. A természet megtette az eltávolíthatlan akadályt, megteremtetett a megváltoztathatlan különbség, testi és lelki tekintetben, és bizony-bizony torzkép volna egy férfi-nő, vagy egy nő-férfi, s azért ezen különbséget meg kell őriznünk; sőt a két nem kölcsönös boldogságára fentartanunk, fejlesztenünk, hogy egymást annál jobban kiegészítsék. A két nemet az ő nemi sajátságainak érintetlen hagyásával kell egyenjogúvá, egyenértékűvé tennünk, s meg kell engednünk, hogy a nő az ő nemének módja szerint, az ő egyéniségének megfelelő munkával, működéssel vegyen részt a társadalmi élet javításának, az emberi élet boldogságának biztosításában s az azért folyó szent küzdelemben. Nagyon helyesen történt, hogy a keresztyén társadalom, hogy a keresztyén közélet a nő előtt sok, azelőtt elzárt pályát megnyitott, mert hiszen manapság nyitva áll előttük a tanügyi, a tudományos, az ipari, a kereskedelmi, a hivatalnoki, művészeti stb. pálya. De ne feledjük, hogy ezen keresztyén alapelv nem részletez, nem határoz meg közelebbről semmit, hanem igen is kimondja, hogy mind azt meg kell tennünk, a mi arra szolgál, hogy a nőnek női méltóságát biztosítsa, a mit „az emberi jogok" neki osztályrészül juttatnak, a mi azt bizonyítja, hogy őt a férfiúval egyenjogúnak, egyenlő értékűnek tekintjük, a nélkül, hogy nemének sajátságairól való lemondásra, neméből való kivetkőzésre köteleznők, vagy kényszerítenők. Tökéletes szabadságot, tökéletes egyenlőséget kell neki adnunk. Nő és férfi legyen egyenértékű, minden nemi különbség daczára is, sőt épen azért, mert két nemre van az emberi társadalomnak szüksége, és mert azt mondá az Ur (I. Móz. 2, 18): „Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek nékie segítőt" — és teremté a nőt. Ma már nemcsak a nagy Schiller (Wurde der Frauen) felhívásának engedünk, midőn az asszonyok méltóságairól szól és arra hív fel, hogy azokat megbecsüljük : „Ehret die Frauen! Sie fleehten und weben Hiramlisehe Rosen ins irdische Leben" . . .; hanem arról is meg vagyunk győződve, hogy a társadalmi nagy átalakulásban, a társadalmi viszonyok javításában, a szoeziális bajok orvoslásában, a jövő' boldogságának biztosításában eljő a kor, a melyről azt fogják mondhatni, hogy e tekintetben egyforma érdeme van a nőknek a férfiakkal, mert: „Frauen standén auf und kampften Seliier den Mannern gleich!" . . . Befejezéseül szabad legyen még egy dolgot felemlítenem. E napokban, midőn jelen értekezésemmel már