Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-16 / 24. szám

r\ theo]. akadémiának egyik tanára is válaszoljak néhány szóval Dunamelléki vádjaira, miután e vádak nemcsak egy egyházi vagy egyháztársadalmi törekvés, hanem egy intézet és egy tanári testület erkölcsi reputáczióját érintik. Dunamelléki czikkéből az a vád hangzik fel a budapesti theol. akadémia és annak tanári kara ellen, hogy nevelési rendszerük elhibázott, vagy mondhatnánk: talán nem is lelkiismeretes, mivel képtelenek olyan lelkészek képzésére, a kik nemcsak a professzorok által e lap hasábjain hangoztatott, hanem maga a Jézus Krisztus által felmutatott magas ideálok elérésére törekednének; hanem ellenkezőleg : neveltjeik az életbe kilépve lelkészekhez nem illő életirányzatot követnek, sot köziilök némelyek pusztító szenvedélyek rabjaivá lesznek. Ennek az oka Dunamelléki szerint az, hogy az intézet tanári kara nem tartja a növendékeket kellő fegyelmezés alatt, s hogy nem bocsátja őket erőteljes erkölcsi neveléssel az életbe. Igen komoly a vád; belevág a budapesti theol. akadémia és annak tanári kara erkölcsi reputácziójába. De vájjon jogosult e? Merem mondani, hogy nem, s épen azért, a nélkül, hogy arra megbízatást nyertem volna, azt, mind a budapesti theol. akadémia, mind annak tanári kara nevében a leghatározottabban visszautasítom. Hogy az intézet kebeléből kikerült káplánok és papok között akadnak egyesek, a kik a lelkipásztori ideálnak nem felelnek meg, — sőt akadnak olyanok is, a kik életükkel botránkozást okoznak s pusztító szenvedélyek rabjaivá lesznek, -—- ez, fájdalom, igaz. De az a kérdés, hogy azért csak az intézet s annak tanári kara vonható-e felelősségre, s méltó-e arra, hogy pellengérre állíttassák ? Dunamellékitől, a ki nem átallotta, hogy egy más egyházkerület lapjába menjen vádaskodni, olyan közönség elé, a mely a budapesti theol. akadémiával s annak tanári karával csak távolról ismerős, azt kérdezem: nem ismeri-e az Idvezítőnek a magvetőről mondott példázatát, s gondolkozott-e már komolyan a saját lelkipásztori működése eredménye felett? A magvető példázatát bizonyára ismeri, s abból bizonyára megtanulta, hogy az aratás, a siker nem csupán a mag jóságától, nem csupán a magvető igyekezetétől, hanem a magot befogadó talaj minőségétől és az időjárástól, a külső körülményektől is függ. S ha a saját maga igehirdetői munkája eredményére tekint, ugyanerre a tapasztalatra kell rájönnie. S ha ez így van, pedig így van az életben, s így volt még magával Isten egyszülött Fiával is, — mit gondol: vájjon helyes, okos és megengedhető dolgot cselekedett-e, a mikor ama szerencsétlen lelkész gyászos végéből és egy néhány, meglehet, rendetlen életű káplán példájából ítéletet alkotva, egy egész intézetet s egy egész tanári kart állított pellengérre a világ előtt?! 0, a ki annak az intézetnek a tanári karát, úgy látszik, személyesen ismeri; a ki igen jól tudja, hogy azok a tanárok minő munkát fejtenek ki az egyháztársadalmi életben; a ki ismeri, hogy munkájok nemcsak kegyes sóhajtozásokból áll, hanem becsületes és szorgalmas gyakorlati cselekvésben is nyilvánul: vájjon érdemesnek ítélte Őket arra, hogy azzal vádolja meg, hogy mint professzorok képtelenek fegyelmet tartani a reájok bizott ifjúság felett és képtelenek növendékeiket olyan evangéliumi erkölcsiségre és tudományra nevelni, hogy az életbe kilépve becsületes és igaz munkásai legyenek Isten országának?! Bizony, hizony nem tudta mit cselekszik, a mikor ezzel a súlyos váddal állott elő. Az az ifjúság, a mely a tanári kar nevelése alá kerül, a talaj, a melyet művelni hivatott, nem a maga alkotása. Úgy nyeri azt kívülről, azoknak a családoknak, gyülekezeteknek, iskoláknak a kebeléből, a melyek számára, Dunamelléki szükségtelennek, sot veszedelmesnek ítéli a belmissziót, az intenzivebb lelki gondozást. Ha ez az ifjúság s ez a talaj olyan volna, a mely a belé hintegetett magokat mindenkor befogadja és gyümölcsözteti, s mindennek daczára is olyan emberek kerülnének ki kezeink alól, a kik méltatlanok a papi palástra, akkor talán méltán vádaskodhatnék Dunamelléki. De hát ez, fájdalom, nem mindig így van; s azért, hogy nem így van, s hogy nem minden ifjú hoz lelkében a theológiára hitet, szent elhatározást és rajongó szeretetet a pálya iránt, a melyre lépni akar: a theológiai professzorok tehetők legkevésbé felelősekké. A talaj tehát nem egyforma s nem egyformán jó. S Dunamelléki bizonyára tudja, hogy a talajt lehet ugyan művelni, termékenyebbé tenni, de annak természeti mineműségét megváltoztatni embernek nem áll hatalmában. Pedig mi professzorok is csak emberek vagyunk, s ha a legjobb igyekezettel s a legjobb magvakat hintegetjük is, mégis megtörténhetik, hogy növendékeink köziil némelyek útszélnek, némelyek kövecses, némelyek tövises helyeknek bizonyulnak az életben. De vájjon mi vagyunk-e ezért felelősek egyedül; s ha növendékeink közül némelyek mássá lesznek, mint a mikké képezni akartuk Őket, vájjon méltók vagyunk-e arra, hogy pellengérre állíttassunk? Ilyen alapon pellengérre lehetne állítani az összes theológiai akadémiákat, és néhány szórványos esetből ki lehetne vonni azt a következtetést, hogy a magyar ref. lelkészképzés megbukott és csődöt mondott. Dunamelléki igen jól tudja, hogy, Istennek hála, lelkészhez nem illő élete folytató káplán és pap nem a dunamelléki kerületben van a legtöbb, s hogy ha e szerint ítélnénk meg az egyes akadémiákat, nem a budapesti húzná a legrövidebbet. Vádja tehát méltatlan és minden alapot nélkülöző. S erre vonatkozólag még egyet. Bizonyára tudja Dunamelléki, hogy mily befolyással van mindenre, még a káplánokra is a környezet. Nem gondolt-e arra, hogy talán ebben a környezetben is rejlik magyarázata annak, hogy a theológiáról kikerült káplánok némelyike olyanná válik, mint a milyen? Fiatal ember vagyok; abban az időben tanultam én is a budapesti theol. akadémián, a mikor ott a Dunamelléki által pellengérre állított beimissziós, pietista irány lendületet vett; ismerem az azóta onnan kikerült papi és kápláni generácziót mind egytől és merem mondani, hogy ha az intézet növen-