Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-02 / 22. szám

pap itt a többi fakultások derék ifjaival és a másf'elekezetűek papnövendékeivel érintkezvén, megszabadulna némely olyan egyoldalúságoktól és korlátoltságoktól, a melyek a konviktusok falai közt tenyésznek, bármi fajtájúak legyenek is azok. A kérdésnek politikai és nemzetiségi kihatását itt nem érintjük. A főiskolai nevelésnek, akár akadémián, akár egyetemen történjék, czélja az, hogy a leendő papot a theológiai tudományokba bevezesse, eszét és szivét egyaránt kiművelje, valódi humánus emberré képezze, és amennyire itt lehetséges, gyakorlati képességekkel is ellássa. A theológiai tudományoknak a főiskolán kivül, csupán könyvekből való megszerzése nem volna kielégítő, mert az élőszóval történő tanítást és a tanárokkal és tanuló társakkal való közvetlen érintkezés nagy előnyeit a könyv betűi ki nem pótolhatják. De a tanórákon kivül is, az egész főiskolai élet, a maga sajátszerű mozgalmaival, jó és rosz oldalaival befoly arra, hogy az ifjú sokoldalú tehetségei kifejlődjenek és hogy olyan önálló tudományos keresztyénné képződjék, a ki egykor, úgy különösen hivatala folytatásában, mint általában a tarka vegyiiletű világban meg tudjon állani. Hogy a főiskolai nevelés czélját érje, magának az ifjúnak is közre kell működnie. Használja fel önképzésére mindazon eszközöket, a melyeket a főiskola nyújt: a tanárok leczkéit, a könyvtárt, a tanulótársak barátságát, az ifjúsági egyesületeket stb. Mindezek együtt, egymást kiegészítve nevelik a papot, s nem csupán a könyvekből való tanulás. Mindenik tudományszak növendéke számára jó tanács az, hogy ne fogadja el minden kritika nélkül azt, a mit hall vagy olvas, hanem vizsgálódjék és gondolkozzék önmaga is önállóan; de a theológusnak ezt még fokozottabb mértékben kell tenni, mint másnak; mert a theológiai tudományoknak egy elég jelentékeny része az egyéni hit és meggyőződés tárgya, és mert e tudományok általában is mindig pártállást foglalnak el; pártatlan theológia nincsen. Mig a theológus el nem érte azt, hogy vallásos hite okos, szilárd meggyőződésen és tudományos érveken nyugodjék: addig rá nézve a theológiai oktatás nincs befejezve. De a főiskola ennek a czélnak csak az alapját tudja lerakni, a melyre az élet nagy iskolájában tovább kell építni. Ezután a kápláni élet nyújt alkalmat a továbbképzésre, főként a gyakorlat megszerzésére, a mely tekintetben a főiskola nagyon keveset tehet. Egy okos öreg pap vezetése nagy hasznára válik a fiatal kandidátusnak, és a gyülekezetnek is, a mely őt egykor megfogja hívni. Ez az átmenet az iskolából az életbe csak akkor válhatik károssá, ha oly sokáig tart, hogy az ifjú elkeseredik, s a főiskolából hozott lelkesedését és ideálizmusát elveszti. Fiatal kanditátusaink közül aránylag sokan szoktak külföldi főiskolákat meglátogatni. Régi, jó ítélet e tárgy felől, hogy „a ki Ultrajektumba órát viszen magával, onnan is hoz; de a ki nem viszen, onnan se hoz". Egészen úgy van. Csak az erős agyú és alapos készültségű kanditátus képes arra, hogy az idegen népek kincseit magában magyarrá alakítsa; ellenben a gyenge hajdan csak egy háromszegletű kalapot és csattos czipőt hozott haza, — mostanában pedig azzal a felfedezéssel tér vissza, hogy a skót pap behunyja a szemét, a mikor imádkozik. Miután valaki rendes pappá lesz, megnyílik előtte az út, hogy mindazt megtegye, a mire, a szentírások szerint, az Úr Jézus a maga apostolait kibocsátotta. A rendes lelkipásztor feladatát, — természetesen a törvényes hivatali kötelességeken kivül, — két pontba foglalhatjuk össze: Az egyik az, hogy igyekezzék magát azután is a theológiai tudományokban folyvást tökéletesítni. A ki egész komolysággal készült a hivatására, az az utolsó vizsga letételekor már felismeri, hogy theológiai tanulmányai még nincsenek befelezve; és a mint ezekben azután még előbbre halad, belátja, mennyire igaz az a jó magyar példabeszéd, hogy „a jó pap holtig tanul". Csakhogy ez mindenik tudományszaknak emberéről igaz. A mi magyar társadalmunkban felette sokan vannak olyanok, a kik az iskola padjain szerzett ismereteikből az egész életen keresztül meg akarnak élni. Ezért van az a sok begyepesedett fej nálunk minden munkakörben. Mindenik pályán dísztelen ez, de a papin képtelenség; mert a papnak az a hivatása, hogy a lelkek folytonosan hullámzó és fejlődő világának vezére legyen. A kevés számú, de jó könyvek olvasása többet ér, mint a Vielwitterei. Az ifjú pap különösen a gyakorlatiakban való képzettségét fogja hiányosnak találni; mert agyakorlatot, még a leggondosabb előkészület mellett is, csak a saját tényleges működése által szerezheti meg mindenki. A másik az, hogy igyekezzék magát folyvást tökéletesítni a keresztyéni életben ; mert a mivel maga nem bír, azt nem adhatja át másnak ; szavaira és tetteire csak az által tudja az igazság bélyegét ütni, ha előbb önmaga azzá lett, a mivé másokat akar képezni. Ettől függ működésének sikere a lelkek világában. Vita clerici est evangelium populi ; hallgatóinknak a mi életünkben megtestesülve kell látni azt, hogy mit képes a keresztyénség művelni az ember életében. Erre Jézus és apostolai is nagy súlyt fektetnek : Ján. 13, 15. Mát. 5, 13—16 ; II. Thess. 3, 9—10 ; Tit. 2, 7 ; I. Péter 5, 3. stb. Nagy fájdalom érheti a papot az által, ha rendes papsága alatt veszi észre, hogy belső hivatás és megfelelő tehetségek nélkül lépett a papi hivatalra. E helyzettel szemben az a gyakrau olvasható jó tanács, hogy mondjon le hivataláról : elvontan tekintve a dolgot, igaz lehet; de az élet rideg valóságával szemben bátran túlzásnak nevezhető, s a követésére a mi magyar egyházunkban nem is tudunk egy példát se felmutatni. Az ilyen tanácsnál sokkal többet ér rámutatni arra a számos példában tapasztalható tényre hogy erős akarattal és nagy szorgalommal a hajlamnak és képességnek hiányait is nagy mértékben ki lehet pótolni ; és ezt azután minden paptól feltétlenül meg is lehet követelni.