Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-13 / 2. szám

minket, egyházi embereket leginkább ez a pont érdekel: ;;

Az egyetem körének szabályozására való törekvést egyfelől abban látom — mondja a czikkíró — hogy a szorosabban gyakorlati, a technikai tudományok előtt némelyek ki akarják nyitni. — másrészt abban, hogy vannak, kik a kifelé tessékelt hittudomány mögött be akarják zárni az egyetem kapuit. A két irány hívei nem ugyanazok, tehát egyidőben van szó szűkítésről és bővítésről. A hittudományt két okból vinnék, illetőleg küldenék el a tudományos munka színhelyéről. Vinnék, hogy a többi karok szabad szelleme, a hallgatók élete és gondolkodása, a tanárok korlátlanul kutató munkája és semmitől nem gátolt előadása a hittudományi kar külön czéljának és hallgató sajátos életfeladatának útjába ne álljon. Küldenék, mert megkötöttsége a többi kar munkájának ellentéte s ezek hallgatóinak nem épületes példa. (Pl. a würzburgi egyetem r. kath. theol. szemináriumában meg van tiltva, hogy az első éves hittanhallgatók a köteles tárgyakon kivül más előadásra járhassanak. A magasabb évfolyam hallgatóinak is ehhez a subregens beleegyezését kell kinyerni.) Ez az oka, hogy a strassburgi egyetem mellé régóta, de kivált a német császár tavalyi beszéde óta tervezett róm. katholikus hittudományi kar felállítását Hertling olyan nehezen tudja Rómában helybenhagyatni és hogy ennek elkövetkezése több aggodalmat, mint örömet okoz az egyetem küszöbén innen is, túl is". Egyebekre nézve a nevezett forrásra utaljuk a bővebben érdeklődőket. Sepsi-Szentgyörgy. Benke István, koll. tanár. TÁRCZA. Mit cselekedjünk, hogy idvezülhessünk? (Folytatás.) A pápás hívő úgy engedelmeskedik gyóntató atyjának, mint a tulajdon lelkiismeretének és kész mind azt megcselekedni, a mit ez bűnei engesztelő áldozatául tőle megkíván. Az áldozár aztán bizonyos kötelességeket szab elé; köztük olyanokat, a mik nekünk különösöknek tetszenek, p. o., hogy mondjon el az olvasón (rózsafűzéren) néhány „Mi atyánkot" és „Üdvözlégy Máriát". Olyan hajlandók vagyunk ráolvasni az ilyen imádkozásra Jézus eme szavait: „ne legyetek bő beszédűek, mint a pogányok". Azonban ne ítéljünk hirtelen eme nekünk idegen szokásról. Legelőször is azt a kérdést vetjük fel magunk előtt: Mért imádkozik évszázadok óta annyi temérdek keresztyén az olvasón? Ezzel a szokással a pápás hívők nem állnak egyedül. Az imádság ilyetén formája túlmegy a keresztyénség határain; visszanyúlik a korábbi évezredekbe. Legelőször kelet nagy nemzetei teremtettek ilyen rövid imaformákat lelki szükségeik kielégítésére és ezeket vallásuk ismertető jelévé, sőt legdrágább szentségévé tevék. Istennel való sajátos életközösségük, világ- és életnézetük egész áldását az ilyen formákban látta a hívő összpontosulni. Ezek semmit sem vesztettek szentségükből az által, hogy azok értelme a sokszori elmondás közben elveszett. Ötszáz millió ember imádkozza keleten ezt a formát: „om mani padme hum", a nélkül, hogy ismerné eme szavak értelmét. A Gayatri néven ismeretes indiai imaformát Előindiában több mint két ezred év óta szentnek tartják az ottani hívek és pedig nem azért, mintha annak értelmi szépsége ragadná magával őket. Nem kevésbé magas korú a persák emez imádsága is: „Jatha ahu vairja" — pedig a legtudósabb persák sem tudják egész bizonyossággal megmagyarázni eme szavak értelmét. És ha az izraeliták és muhamedánok tudják is az ő szent formáik értelmét, de oly sokszor elmondják egymás után, hogy utoljára rá se gondolnak. Ha tehát már az ilyen formulák az emberiség nagyobbik felének drága kincseit képezik, ha igen magas míveltségű népek szigorú szívóssággal ragaszkodtak azokhoz az idők minden változásai között, akkor ezen sajátos jelenség megérthetése végett mélyebb alapok után kell nyomoznunk. Nincsen-e ebben a szokásban valami abból, a mit Pál apostol eme szavakkal fejez ki: „hogy mit kelljen kérnünk, a mint kellene, nem tudjuk: de maga a Lélek esedezik mi érettünk megmondhatatlan fohászkodásokkal". Mikor az emberek az örökkévalónak, végtelennek, kinyomozhatlannak, a minden titkok titkának a mindenható és Szent lénynek valóságát nyomozták, nem ismerték-e el minden időben, hogy minden imádságunk merő rebegés? Ezek a formák sem kívántak egyebek lenni a legmélyebb alázatosság által sugallt rebegő imádságnál. Az imádkozó most gyorsan, majd áhítattal ejtve a szavakat, lassan tolva egymásután az olvasószemeket, keresi az Istennel való összeköttetést. S ha sokszor az áhítatnak csak futó lehe vonul is át lelkén, de meg lehet, hogy más alkalommal érzületének egész bensőségével mondja el a formulát, forgatja a rózsafüzér aláperdülő szemeit. De térjünk vissza a gyónáshoz. Milyen szertelen hatalma van a pápás áldozárnak az ő hívei felett! jHa ő azt mondja valamelyiknek : „a te bűnöd megbocsáttatott", — azt hiszi, hogy a szent Isten is megbocsátott neki. Es ha az áldozár azt mondja : „nem oldozhatlak fel", —azt hiszi, hogy Istennek haragja nehezedik reá; s annyira felizgulhat, hogy sem éjjel, sem nappal nem talál nyugalmat és minden áldozatra kész, csakhogy azt hallhassa az áldozár ajkairól : „most már feloldalak". Mert ne feledjük, hogy az áldozár háta megett ott áll az egész egyház; ő csak egyik eszköze ennek a felséges intézménynek. Es az egyház háta megett áll, r. kath. hit szerint, az örökkévaló, szent világrend, a mindenható Isten maga. Ha tehát már szabad volna valamire figyelmeztetnünk a római áldozárt, azt mondanánk neki: „Roppant felelősség nyugszik rajtad. Kezedben van embertársad lelke szentélyének kulcsa ! Udv neked, ha mindig szem előtt tartod, hogy te az ember legdrágább kincsét Őrzöd! Udv neked, ha ártatlan lelkületű egyénekben nem költöd fel oktalan kérdéseiddel a bűn képeit ! Udv neked, ha megtudod különböztetni a lelkeket és belátod, hogy egy gyöngéd szívvel másként kell bánni, mint egy elvadult és elfásult bűnössel! Udv neked, ha mindig a fődologra vagy tekintettel, a tiszta szívre, az önzetlen szeretetben gazdag életre ! Udv neked, ha nem az egyháztól és az egyháznak világi hatalmától való félelemre fekteted a fősúlyt és nem oldod fel a külső engedelmesség kedveért a bensejében megátalkodott bűnbánattól üres embert." Bizonyára minden jóravaló püspök adhat és ad is ilyen tanácsot a maga áldozárának. Nekünk azonban protestánsoknak nincsen fülbegyónásunk, habár elismerjük is azt, a mi abban szép. Nem érzi-e szükségét bármely szorongó kebel annak, hogy kitárja szívét olyan ember előtt a kiben föltétlenül bízik ? Es nincs-e jótékony hatással reá, ha erős felindulásában, nem tudva mennyiben hibázott, s nem tudva azt sem, hogy mire határozza magát, egy oly egyénhez menekül, a kinek őszinteségében, szent érzületében, a magasabb igazságról való ismeretében föltétlenül meg-