Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-07 / 14. szám

A halál és a túlvilág. A pápás hivő abban keresi nyugalmát, hogy a hit és életvezetés dolgában egyházának föltétlen engedelmességgel rendeli alá magát. Mig ellenben mi protestánsok föltétlen szükségét érezzük a szabadságnak és önállóságnak. A mi alapelvünk az, hogy minden embernek legjobb tehetsége latba vetésével kell küzdenie a hitért; azért, a hitért, a melylyel boldogul élhet és boldogul meg is halhat. Neki a felől, a mit hisz, lelkében kell meggyőződve lennie. A pápás hivő csak akkor érzi magát védve, ha feltekinthet egyháza fejéhez, mint a Jézus Krisztus földi helytartójához, s ha Krisztus szavaként fogadja annak szavát. Nekünk ellenben ez az egyszerű jelszavunk: „egy a mi mesterünk, a Jézus Krisztus, mi pedig testvérek vagyunk". A-pápás hivő a Mária kedves és tiszteletreméltó személyében az isteni könyőrület minden sugarát összpontosítja, és azt reméli, hogy nála, illetve általa találja fel a végső vigasztalást, mind az élet, mind a halál számára, és lelkében semmi éles megkülönböztetést nem tesz az Istenanya tisztelete és imádása között. Mi ellenben azt mondjuk az apostollal: „Mi nem prédikálunk senki mást, hanem csak a Jézust, azt pedig, a ki megfeszíttetett". A pápás hivő csak akkor járhatja be vidáman az életet, ha őt legbensőbb lelki életében papi kezek vezetik. A pap köszönti az új szülöttet, olyan ünnepélyes formulákkal, a miket csak ő neki szabad végeznie; ő áldja meg az új házasokat, s az utolsó órákban is ő áll az ember oldala mellett ; a haldoklónak ő nyújtja a reményt az örök idvességhez. A pápás hivő valami magasabb lénynek tekinti a maga papját ; a protestáns papok ellenben nem kívánnak egyebek lenni, mint testvérek a testvérek között. A pápás keresztyén azt hiszi, hogy minden mise alkalmával végbe megy ama legnagyobb csoda, hogy a megszentelt kenyér Krisztus testévé változik át. Mi ellenben egy oly magasztos és szent emlékvacsorának tartjuk azt, a melynél mi lelkileg azzal a Jézussal vacsorálunk, a ki szenvedését és halálát megelőző estén rendelte el ezt a vendégséget. Ez által válik aztán ez a szent ünnepség testvérvacsorává, szövetséges vendégséggé. Tudjuk, hogy a pápás hivő a legfőbb és Istennek legjobban tetsző dolognak azt tartja, ha valaki lényének minden idegszálacskáját kiszakítani igyekszik a világból. Az ő szentei olyan emberek, a kik nem törődnek éhséggel, szomjúsággal, hideggel, semmiféle nélkülözéssel, hontalansággal, egyediiliséggel. Ellenben mi protestánsok azt hiszszük, hogy mi hivatva vagyunk uralkodni a világ felett s hivatva vagyunk arra, hogy erre a világra rányomjuk lelkünk bélyegét. A pápás hivők azt hiszik, hogy ők csak akkor lehetnek biztosak lelkük üdvössége felől, ha bizonyos számú jó cselekedetet teljesítenek, ha pontosan elvégzik a pap által előírt imádságokat és istentiszteleti gyakorlatokat. A papnak kell kijelenteni a bűnbocsátó szavakat; neki kell vigasztalni a lelkeket, hogy azok a halál és végítélet miatti aggodalomban el ne csüggedjenek. Mi azonban nem várunk papi szóra; lelkünk nyugalmát nem teszszük függővé jó cselekedeteinktől, hanem ahhoz tartjuk magunkat, hogy a Jézus keresztjének behatása alatt az örök irgalom bizonyossága saját érdemünk nélkül is alászáll a mi leikeinkbe. Valóban mélyreható ellentétek választják el a protestantizmust a római egyháztól. De ha valami madártávlatból vizsgálhatnék meg a legbensőbb és legfinomabb lelki életet, kénytelenek volnánk beismerni, hogy az üdvnek és lelki békességnek csak egy forrása van utoljára is mindezekre nézve; hogy az öntudatlan lelki hatalmak sokszor nagyobb befolyással vannak a lélekre, mint a tudatosok és az egyes ember nincs abban a helyzetben, hogy a kedélyvilágában végbemenő csodálatos mozzanatokat kellőleg megértse és kimagyarázza. Boldog ember az, legyen akár protestáns, akár pápás hivő, a kinek oly vallásos meggyőződése van, a mely őt az élet tengerén fentartani tudja, a mely bátorítja a szent küzdelemre és a mely a nehéz órákban ki tudja békíteni. Még egy utolsó igen komoly kérdés van hátra, a halál és a túlvilág kérdése. Mikor az élet teljesen kifejti kellemét, mikor az aranyos tavaszi napsugár ott ragyog a derült égen. mikor az emberek nevetnek, ujjongnak és kaczagnak: nem igen szeretnek foglalkozni a halállal és az elmúlással. Csakhogy a halál nem igen tudakozza tőlünk, hogy szívesen foglalkozunk-e vele vagy sem, hanem betoppan az örvendezők és boldogok közé, mig ellenben igen sokszor észrevétlenül suhan el a mellett a ki jobban várja az utolsó órát, mint a hogy az őr a virradatot. Milyen egyenlőtlenül lepi meg a halál az embereket ! Milyen dicső halál volna az, ha tiszta öntudattal vehetnénk búcsút; ha f'öldi életünk végóráiban másokkal is közölhetnők mind azt a jót, a mit szivünkben táplálunk; ha közölhetnők Istentől nyert szeretetünket, nyájasságunkat. hálánkat, Istenbe vetett hitünket, bizalmunkat, életbölcseségünket ! A körültünk állók kénytelenek volnának érezni, hogy itt csak a test hal meg, de nem az a tulajdonképeni személyiség, a mely hisz. remél, szeret, mialatt a halál észrevétlenül oda lopódzik a szívhez. Tudjuk azonban, hogy a halál sokszor minden elősejtelem nélkül rohan reánk s villamos ütésként sújtja le az embert, úgy hogy nem marad idő a szeretet meleg köszöntésére, sem intő és vigasztaló szóra. Vagy hát az is megtörténik hogy sokszor lassú, vontatott léptekkel közelget a halál, de az utolsó órát az önkivüliség hetei és hónapjai előzik meg, és nem lehet igazi, tökéletes búcsút venni attól a drága emberi élettől, a mely magával jóltehetetlenül fekszik előttünk. Ezzel ellentétben megtörténik az, hogy valaki hónapok, sőt éveken át szenved; a halál folytonosan az ajtó előtt látszik állani és még sem köszönt be. Utoljára azt hiszszük, hogy a halálra még sokáig kell várni : miközben pedig egyszerre csak betoppan, a sziv megszűnik dobogni, a nélkül,