Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-13 / 2. szám

belől mennyire korhadt, erőtelen minden. Panasz panasz után hangzik fel a hitbeli közönyösség, az egyházhoz való hűtelenség, a terhek viselni nem akarasa, a szektáskoclás és a felekezetnélküliség, a papi szegénység, a pap-, káplán- és tanítóhiány, a kongrua, a lelkészi nyugdíjintézet hiánya és még egy egész csomó egyéb dolog miatt, jeléül annak, hogy csak napról-napra éltünk, s ha dolgoztunk is. munkánknak igazi eredménye nem vala. Bizony, az idő áthaladt felettünk; elvégezte átalakító munkáját ós mi csak összetett kézzel ültünk, a helyett, hogy az idők jeleit megértve, tervszerűleg, úgy a jelen, mint a jövő számára alkottunk volna. De ha igy volt is a múltban, ne legyen igy a jövőben. Mulasztásaink sok veszteséget okoztak, nagy bajokat szültek már eddigelé is; ne álljunk azért tétlenül ós czéltalanul a megváltozott viszonyokkal ós jövendővel szemben, hanem legyen a reánk virradt XX. század egyházi újra ébredésünknek, a tervszerű munkának, a maradandó ós messze jövendőre kiható alkotásoknak a százada. Vérző sebünk, orvoslandó belső bajunk van ugyan elég, de ügyünk még koránt sincs elveszve. Alkalmas eszközökkel, bölcs és tervszerű munkával még minden helyrehozható. De kell, hogy jövő munkánk programmját kijelöljük s annak keresztülvitelében odaadó munkás legyen egyházunk minden tagja. Sokkal inkább érzem ugyan kicsinységemet, semhogy jövő munkálkodásunknak eme programmjának összeállítására merészkedném. Nem is bízatott az külön egyikünkre sem. Annak összeállítását azoktól kell várnunk és kérnünk, a kik, akár mint egyesek, akár mint az egyház organumait alkotók a vezetéssel ós irányítással megbízattak ; de, mint egyházamnak egyik gondolkozó és hűséges tagja, jogosítva érzem magamat, hogy némely dolgokra, a melyek annak a programmnak alkotó elemei lehetnek, és szeretném, ha- azok lennének — reámutassak. Ez évben tiz esztendeje lesz a legutóbbi zsinat megkezdődésének; s ha annak bevégződósétől számítjuk is a tiz esztendőt, már a küszöbön áll az új zsinat. A debreczeni alkotmányozó zsinat példa reá, hogy egy csapásra mindent ós pedig helyesen megoldani nem lehet. De nem kevésbé példa a Pesten tartott második zsinat sem; mert részint a törvényben benfoglaltak miatt emelkedő hangok, részint pedig a törvény által meg nem oldott és azóta felszínre került nagy kérdések mutatják, hogy egyházunk alkotmánya még korántsem tökéletes és hogy legközelebb tartandó zsinatunkra igen komoly ós nagyfontosságú ügyek megoldása várakozik. Nem akarom itt említeni a lelkészi kvalifikáczió rendelkezései ós annak igen homályos pontjai miatt emelkedő panaszokat; nem azt sem, hogy az Erdélylyel való unió még most sincs igazán keresztülvive, — ele ott van a nagy gyülekezetek önálló parókhiákra osztása, azután a kongruatörvónynek az egyházszervezetbe beillesztése, a lelkészi nyugdíjintézet megteremtése, az egyházi adózás reformja, az egyház megfelelő állami segélyezése, a melyek mind megoldásra ós pedig bölcs megoldásra várnak. Csakhogy ezekkel a nagyfontosságú ügyekkel nem lehet s nem szabad készületlenül a zsinatra menni. Különösen a lelkészi nyugdíjintézet, az adóreform, a megfelelő összegű ós az egyház alkotmányával ós autonom szervezetével megegyező módozatú állami segélyezés kérdései oly sürgősek és oly életbevágók, hogy azokat újabb tiz évre megoldatlanul hagyni nem lehet ós nem szabad, hacsak egyházunkat tönkre tenni nem akarjuk. Mint fontos ós megoldandó ügy emelkedik ki a törvény által biztosított teljes egyenlőség és viszonosság keresztülvitele is. Csak a ki látni nem akar, az nem látja, hogy ebben a tekintetben még mily szomorúak a viszonyok. Mindenütt mellőztetós és leszoríttatás az osztályrészünk. Míg a régi államegyház ma is óriási vagyonát és az állami dódelgetós alatt évszázadokon át szerzett hatalmát ós tekintélyét vetheti a latba, addig mi semmit egyebet a ma már — fájdalom — divatját mult biblián ós igaz magyarságukon kivül. Állami tényéknél, hivatalos ünnepélyeknél, a csendes szemlélésen kivül egyéb szerep nekünk sohasem jut; vallástanításunk elé áthághatatlan akadályokat gördíthet iskoláiban a római katholikus egyház; a hadseregben szolgáló hitfeleink és a tisztképző intézetekben tanuló ifjaink megfelelő lelki gondozásából kisemmiz bennünket a pápás ízű osztrák katonai politika, — s hasztalan a panasz s a rekrimináczió. Oda kell tehát jegyeznünk ezeknek, a viszonosságot ós egyenlőséget sértő tényeknek eltüntetését is a jövő programmjára. Álljunk a törvény szilárd alapjára és ne erőtelen, alázatoskodó hangon emeljük fel szavunkat, hanem önérzetesen, mint olyanok, a kik nem kegyet kérnek, hanem jogaik megadását. De mindez csak a külső egyházi életre és annak jogi helyzetére vonatkozik. Ha mindez megoldatik is ós pedig a legkedvezőbben is, — még az egyházat meg nem tartja ós nagygyá nem teszi. A jogok biztosításán, a külső orgánumok megteremtésén és munkába indításán kivül át kell alakulnia ós megerősödnie a belsőnek is. Nem egy külső erő által hajtott gépezetnek, hanem élő ós öntudatos organizmusnak kell egyházunknak lennie. A belsőből induló ós