Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-02-17 / 7. szám

zalékot ... Ez a megelégedés nem feledtetheti el velünk a haladás igazi, belső értékének mérlegelését — oly módokon és eszközökön, melyekkel ezt a haladást nemcsak külsőképen minél szembetűnőbbé, hanem minél mélyebbé, teljesebbé és állandóbbá, azaz nemzeti czéljainkra minél értékesebbé tehetjük ... A középiskola, a mint a mai egész művelt világon felfogja feladatát, nemcsak általános műveltséget törekszik nyújtani, hanem ebben nemzeti tartalmú és nemzeti irányú műveltséget. A tudósiskola történeti alapon művel ma is ; de nem többé egyedül a klasszicizmus alapján, melyet az egyetemes emberi műveltség alapjának tekintett. A tör téneti alapot kiterjeszti a nemzeti élet és szellem mult jára, sőt Wood Róbert nagy kezdeménye óta, az ókori emlékeket is hova-tovább, mindinkább a klasszika! népek sajátos, nemzeti életének szempontjából tekinti és magyarázza. Valóban az iskola fejlődésének s általa az európai közműveltség alakulásának mérhetetlen fontosságú lépése volt az, mikor a humán tanulmányok körébe aklasszikai irodalom mellé beléptek a nemzeti irodalmak. Oktatásunk czélja: az emberiség szolgálatára művelni ki a nemzedékeket, de a nemzeti erő kifejtésével és érvényesítésével. Széchenyi zseniális formulája: az emberi ség érdekében erősíteni a nemzetet: érvényesül ebben a felfogásban ... A magyar nyelv területe — tagadhatatlanul tágul; különösen városaink élükön Budapesttel. az utolsó harmincz év alatt, nyelvileg szinte átalakultak vagy legalább átalakulóban vannak, úgy hogy ezt a folyamatot ma már csak erőszak akadályozhatná meg. Bizonyára sohasem értettek, sőt sohasem beszéltek annyian magyarul, mint ma. De elmondhatjuk-e, hogy a nemzeti erő sem volt soha nagyobb, a nemzeti erkölcsnek az az egységes ereje, mely a maga czéljait érvényesíteni akarja és tudja? Erre a kérdésre már aligha várhatunk oly egyező értelmű feleletet, mint a mily egyező örömmel állapíthatjuk meg nyelvünk terjedését ... A történelem és néprajz tanításainál fogva nem elégedhetünk meg azzal, hogy idegen nyelvű polgártársainkat megtanítjuk magyarul: ezzel csak a legalkalmasabb eszközt nyertük meg arra, hogy igazán magunkhoz kapcsoljuk őket. A magyarság lelkének kell részeseivé tennünk: a magyarán gondolkodást, magyarul érzést, magyar törekvést fejlesztenünk ki bennök. A nyelv csak érintkezésünket teszi lehetővé, könnyűvé velők, csak természetes, biztató alapot vet az egygyéolvadásra; igazán egygyé velünk csak a közös lélek, a közös ideálok kapcsolják. És ma talán súlyosabb okunk van arra, hogy ezt a megkülönböztetést ne téveszsziik szemünk elől, mint bármikor . . . íme az iskola feladata: nemcsak a magyar nyelv tanítása és terjesztése, hanem az oktatás összes segítő eszközeivel, előadással, olvastatással, szemléltetéssel ennek a nemzetfentartó léleknek ébresztése, táplálása, erősítése. És legfőképen ez a pont az, melyben az új középiskolai tanterv szüksége és fontossága rejlik . . . Nem elég megtanítanunk jól magyarul magyar növendékeinket ; nem elég magyarul megtanítanunk az idegen anyanyelvűeket: részeseivé, öntudatos és lelkes részeseivé kell tennünk annak a nemzeti léleknek, mely végrehajtotta a csodát;

hogy még áll hazánk, s a melynek erejében bízhatunk egyedül, hogy megküzd a jövendő zivataraival is ... Az iskolának ilyen értelemben kivánt magyarosító munkája nem könnyű feladat . . . Sem mai költői irodalmunk szelleme nem támogatja eléggé, sem újabb irodalmi tanulmányainknak, melyekből legkiváltkép tájékozódni és meríteni kellene, túlságosan a formára irányuló hajlama nem nyújt elég ösztönt és segítséget. Hát még megszerettetni ezt a nemzeti ideált! Méltán merül föl a kérdés, hogy mikor erre törekszünk, nem kerülünk-e ellentétbe az iskolának igazságkereső és igazsághirdető kötelességével ? . . . Munkásságunk mezejének minden részletében, különösen történeti oktatásunk minden ágában kínálkoznak igazságok, melyek ránk nézve becsesebbek, mint másra, s a melyeknek jogos és helyes kiemeléséből szinte öntudatlanul meg fog szövődni az ifjú lélekben mindnyájunk nemzeti eszményének képe. Á kiben mások csak a hit vértanuját látják, mi egyszersmind a magyarságét szeretjük ; a kiben az egyéni hősiség lelkét tisztelik, mi a nemzeti lélek erejét csodáljuk; a kiben az emberi nagylelkűséget méltatják, mi anemzeti okosság, méltányosság, türelem példáját mutatjuk; a kiben a világ az ifjúság halhatatlan költőjét bámulja, mi az új életre iljodott magyarság szívdobogását hallgatjuk; alföldünk másnak csak érdekes természeti jelenség, nekünk életmódunk, felfogásunk, szabadságszeretetünk, egyenességünk bölcseje és dajkája. Az igazságnak, melynek megértetésére egyebütt elég a térkép s talán a természeti múzeum, nálunk nagyobb értéke van: Petőfit s a magyar lelket magyarázza és oltja belénk. Nagyjainkról nem elég annyit tundnunk és mondanunk, hogy a mieink; arra kell törekednünk, hogy mi azokkal együtt, a kik vezérlésünkre vannak bízva, magunkban érezzük őket. Ez a szívben átérzett, elmében átgondolt nemzeti eszmény az, a melynek a fogékony lelkekben ébresztésére, meggyökereztetésére, erősítésére kell törekednie iskolánknak, mert a magyarság igazi értékes, állandó, megbízható hódítása csak ebben rejlik ..." o) A másik, itt kiemelendő mozzanat erről a gyűlésről Bergmann Ágost temesvári főreálisk. tanárnak rendkívül tartalmas és formailag is megkapó felolvasása volt. A középiskolai oktatás a jellemképzés szolgálatában" cz. Lapunk szűk tere miatt csak a következő, minket közelebbről érdeklő részeket adhatjuk: „ Jellem alatt a szabadakaratból folyó cselekvés szilárd elvektől határozottságát és következetességét értjük. Minthogy nem tehető fel. hogy erkölcstelen., romlott ember cselekvésében önmagához hű következetesség uralkodjék — hiszen a minden rossz szülője, az önző érdek, a változó körülményekhez simuló alkalmazkodást javasolja — az erkölcsi szempontból nem korrekt embert egyszerűen jellemtelen embernek szoktuk nevezni. Ezzel szemben azonban a romlatlan ember még nem nevezhető jellemes embernek. Igy pl. a legjobb gyermekre sem illik rá ez a jelző; a felnőttek közt pedig akárhány jólelkű, áldott szívű ember találkozik, a kit mégsem nevezhetünk jellem-nek, mivel akarata olyan gyönge, hogy csupa engedékenységből és békeszeretetből lesz ingadozóvá s így megbízhatatlanná. Azt szokták az ilyen emberre mondani; „Jó ember; sőt ép' az a baja, hogy nagyon is jó ember". A jellemnek tehát két alkotórésze van: a határozott és következetes cselekvésben nyilatkozó erős akarat és a cselekvés elé kitűzött erkölcsös czélok. Ebből önként foly, mire kell az oktatásban törekednünk, ha jellemeket akarunk képezni. Erős akaratot kell tanítványainkban kifejlesztenünk és olyan tartalmat kell adnunk lelki világuknak, mely a legmagasztosabb czélokért való lelkesedést ébreszt" . . . S miután a jellemre vezető eszközökön és tényezőkön keresztül ment, azon vég következtetésre jut, hogy a jellemnek legtöbb szolgálatot a történelem, a szépirodalom és a vallástan tehet. Ez utóbbira vonatkozó fejtegetés a következő: „Legnagyobb jellemképző ereje az összes tantárgyak közül kétségtelenül a vallástannak van, — természetesen csak akkor, ha nem annyira az emlékezőtehetséghez, mint inkább a