Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-02-11 / 6. szám

lyozni a többség óhajait, mely vezetőik befolyása alatt arra irányul, mit ők nemzeti függetlenségnek neveznek*. Világosan így következett be: Parnell vezetése alatt az ír protestánsok nagy része csatlakozott az ír Home Rule mozgalomhoz. Elméletileg azonban érdekes az is, hogy a Church Principles írója abban a beszédében, melyet Miall híres indítványa tárgyalásakor az angol és skót Disestablishment ellen 1873. május 16-án mondott el, főleg csak a nemzet nagy többségének érzelmeivel érvel. Ekkor már elismeri, hogy az európai gyakorlat ellene van, és van egy más szövetségese is az állam és egyház közti viszony megbontásának »a vallásos közönbösségben, a mely, legalább Európa szárazföldjén, nagy mérvben szélesíti a vallásos és polgári hatóságok közt levő örvényt.* De ez a közöny ismeretlen angol földön. »Vegyük ki az angol egyházat Anglia történetéből és Anglia chaosz története lesz rend, élet és jelentőség nélkül.* Gladstone életének és gondjainak kiváló tárgyát képezte az egyház, melynek buzgó, hű fia volt, a hivő keresztyén lélek legteljesebb képviselőjéül. S ha — mint Macaulay mondta — a száraz világosság hiánya volt tévedésének oka: e hiányt azon szenvedélyes előszeretet okozta, a melylyel egyháza iránt viseltetett. Igaz, hogy e szeretetben Gladstone az általános keresztyénség elveit sokkal inkább tartotta szeme előtt, mint magának az angol egyháznak érdekeit; igaz az is, hogy élete egyik kedvenc eszméje volt az összes keresztyénség egyesítése az angol egyház körül, a mely eszmét már de Maistre hangsúlyozott, s talán épen ezen kedvenc eszméje meghiúsulását látván a Vatikanizmusban, innen magyarázható szenvedélyes későbbi fellépése az ellen ; és igaz az is, hogy épen az angol egyház értette meg legkevésbbé az ő felfogását, kit egy életírója az angol egyház legnagyobb alakjának nevez, és sokkal több elismerést talált a nonkonformistáknál. De a szenvedélyes előszeretet alkalmas volt arra, hogy elölje benne azt, a mit Bacon száraz világosságnak nevezett volna az egyházpolitika terén. Első visszavonulásából is az egyház érdeke ragadta vissza a közélet terére. A közistentiszteletek szabályozásáról szóló javaslat ellen nyújtotta be híres határozati javaslatait 1875-ben, mely javaslatok elestek ugyan, de átmentek a köztudatba. Lehetőleg szabaddá akarta tenni a rituális mozgalmat, a közistentiszteletek rendjében az idő szellemében reformálni a liturgiát. A parliamentből a harcot áttette az irodalomba, s két munkája: az > Angol egyház és a ritualismusról*. (The Church of England and Rituálisul) osztatlan figyelmet keltett. Sőt egyik passzusa oly szenvedélyes támadásra adott okot, a mely csak Angliában vala érthető, a vallás-vitatkozások honában. A paszszus vonatkozik azon állítólagos kísérletekre, melyek egyes lelkészeknek tulajdoníttattak azon célzattal, hogy az egyházat katholizálják: »Mária véres uralma óta ilyen dolog sohasem lehetett lehetséges. De hogyha lehetséges lehetett volna ís a tizenhetedik és tizennyolcadik században, még mindig lehetetlen lett volna a tizenkilencedikben; a mikor Róma a semper eadem büszke dicsekvése helyére az erőszak és hitváltoztatás politikáját tette ; a mikor már senki sem lehet hozzátérő anélkül, hogy le ne mondjon erkölcsi és értelmi szabadságáról és ne helyezné polgári loyalitását és kötelességét mások kegyelme alá; és a mikor egyenlően szakított a modern gondolkozással és a régi történelemmel. Nem tudom rábírni magam, hogy legkevésbé is féljek keresztes hadjáratának végső kimenetelétől Angliában, bárha nem tudom kevésre becsülni nagy erejét a roszban.* Ezen eléggé szenvedélyes kifakadás lélektani indokát már érintettük; elég legyen következményeiből megjegyezni római katholikus párthíveink éles támadását, a kik rosz néven vették neki, hogy felekezeti állások miatt gyanúba vonta polgári hűségöket, s melyet Gladstone egy új röpiratában »A vatikáni dekretumok* címen részletesen megmagyarázott. Szerinte a római katholikus keresztyének polgári helyzetében nagy változásokat hozott létre a vatikáni zsinat. Egész 1870-ig volt egy — mint ő nevezi — alkotmányos párt a római egyházban, melylyel a pápai hatalom legerősebb idejében is számolni volt kénytelen. 1870. juliusától a dolgok ezen állapota végleg megváltozott, a hivők teljesen kiszolgáltattak a vatikanizmusnak. Egy másik következménye volt e szenvedélyes fellépésnek egy drámai erővel bíró levél-váltás az ifjúkori barátok, Manning, ez időben már bibornok és Gladstone között. E levél-váltás megható epilógusa Manning elbeszélésének, a ki elmondja a drámai jelenetet, mint szakadtak el utaik, mikor Gladstone az ő hívásának nem engedve, nem követte őt a kitérésben s ő elválva, a templomban hagyta térdepelve Gladstonet. A küzdelem csúcsán mint ket ellenfél vezére találkozik a porondon a két barát s örökre elválásokat nyiltan pecsételik meg. E levélváltásban legvégül így szól Gladstone: »A köztünk levő különbségek, kedves érsekem, valóban nagyon mélyek. Odatárjuk azokat, azt hiszem alázatos hallgatással a Magasabb Biró elé. Erősen hiszem, hogy mindketten annyira szerettük, a mennyire csak tudtuk a mult emlékeit is. Azok tartóztatták vissza valószínűleg tollát, a mikor utoljára írt; azok tartóztatták vissza bizonyára nagy mértékben az enyémet. Ön biztosított engem egyszer imáiról minden időre. Én elfogadtam e biztatást hálásan és most is hálás vagyok érte. És a mikor azok lebegnek ég felé, ott még is van egy találkozó pont azok számára, kiket a pára elválaszt idelent*. Ezek a szavak jelzik Gladstone egyházpolitikai és egyházi irányát. Szenvedélylyel kereste a keresztyénség összekötő kapcsait, s bár első sorban egyházának volt hű fia, sem egyházi életében, sem polgári működése fényes terén nem volt pillanat, a mikor annak érdekeiért sorompóba nem állott: a magasabb felfogás jellemezte működését és pedig első fellépésétől haláláig, a meg-