Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-30 / 52. szám

A XIX. század sirjánál. Egy esztendő s vele egy betelt évszázad merül a holnapi nappal az idő végetlen tenge­rébe. Csak búcsúszóra vár s azután elmegyen, hogy vissza ne térjen soha. Az idő végtelenségében, Isten örökkévaló­valóságában csak egy pillanatnyi sem a leha­nyatló év s a vele záródó évszázad, óh, de mily hosszú, szinte beláthatatlan a mi gyarló emberi szemünknek ! Mennyi elmúlás és életkelós, — mennyi átalakulás ós megváltozás, — mennyi fájdalom ós öröm, — mennyi fájó köny és bol­dog mosoly, — mennyi csalódás és teljesült remény csak egy esztendő szűk korlátai között is! Ki tudná mind előszámlálni közülünk?! S ha egy egész évszázadra gondolunk, vagy épen vakmerően a Megváltó születése óta lefolyt busz évszázadot forgatjuk véges elménkben: az idő végtelenségével, sebes rohanásával, alkotásával és rombolásával, áldásaival és megpróbálásaival szemben mily törpéknek, mily tehetetleneknek érezzük magunkat! Törpeségünknek, tehetetlenségünknek önkén­telen érzete osztatja velünk részekre az időt, hogy mintegy önmagunkhoz vonjuk le megfog­hatatlanságából ós mintegy araszszal mérhessük azt, a mi végtelen. De jól van ez igy. A vég­telen nem engedi ugyan megköttetni, vagy meg­állíttatni magát ; de az időnek általunk kijelölt nyugvó pontjai, mint határkövek, tanulságos je­lelői, mind egyéni életünk, mind az emberiség általános fejlődésének. Minden egyes ilyen határkő, különösen pedig egy letűnő évszázadé, komolyan int felénk: állj meg véges ember ! tekints vissza folyásomra ; vedd számba, mit alkotál és rombolál ; mennyi­vel haladtál elő a tökéletesedésnek amaz útján, a melyet Alkotód szabott eléd ? Tanulj a múlt­ból, s okulj a reád következő jövendő számára! Megállásra, magunkkal számotvetésre hív a holnapi nappal lezáródó XIX. század határköve is. Alkotánk-e benne maradandót? Haladtunk-e, tökólesedtünk-e egymásután lepergett esztendei alatt ? Közelebb jött-e benne hozzánk Istennek amaz országa, a mely ott élt az Úr teremtő gondolatában, mielőtt még e világ fundamen­tumai felvettettek volna, — a melynek előké­szítése oly fenségesen bontakozik ki szemeink előtt Isten beszédének könyvében, s a melynek megvalósítására husz évszázaddal ezelőtt testet öltött az Ige, hogy lakozzék mi közöttünk? Alkotni alkotánk ; többet, bámulatosabbat, mint a megelőző tizennyolc évszázad összevéve. A kutató és vizsgálódó ész behatolt a termé­szet legelrejtettebb titkaiba; megkötötte, szolgá­latába hajtotta annak mérhetetlen erőit ; tudo­mány, művészet, ipar, kereskedelem szédítő magasságra fejlődött alatta; tér ós idő elvesz­tették reánk nézve korlátozó hatalmukat, — s ha csak a külső haladást és alkotást mérlegel­jük, szinte a mindenség korlátlan uraságának büszke tudata tölti el kebelünket. De hát a belső?! Iíát a boldogság, a meg­elégedés, a béke, a szeretet, a léleknek üdve, az Istennek országa a miénk lett-e a minden­ség korlátlan uraságával?! Tekintsünk csak le a mélybe, mint forrong és háborog, mint a kitörni készülő vulkán. Nem­zet nemzet ellen, osztály osztály ellen, egyház egyház ellen tör ádáz dühvel. Rémesen hangzik fel önmagunk által emelt magas trónusunkig a küzdők átka, a haldoklók hörgése, a letaposott erény és igazság panaszos nyögése, a gonoszság és bűn vad kacaja, s milliók és milliók keresik révedező szemmel az elérhetetlen boldogságot, ülvén a siralomnak sötét völgyében. Óh magunkat a mindenség urának képzelt emberek, lássuk meg ós értsük meg, hogy el­ménknek minden bámulatos alkotása, munkában égő kezeinknek minden szerzeménye mellett boldogtalanok vagyunk, s hogy Istennek amaz országát, mely nekünk készíttetett, nemhogy közelebb hoztuk volna, sőt távolabb vetettük magunktól. Nem Istennek keze vert meg, hanem saját magunk ! Elbizakodva eszünknek hatalmá­ban, karjainknak erejében, valóban a mindenség korlátlan urainak képzeltük magunkat s kire kesztettük önmagunkból, munkáinkból s a világ­ból a mindenség igazi Urát. E bűnünk hozta reánk boldogtalanságunknak mérhetetlen tengerét; ez szülte rettenetes nyomorúságainkat, a melyek­nek orvosságát hasztalan keressük kincseinkben, hatalmunkban, fegyvereinkben. Álljunk meg azért clicsőitett XlX-ik száza dunk határkövénél. Valljuk be, hogy minden külső haladásunk és alkotásunk elenyésző sem miség önmagunk szerzette boldogtalanságunk és nyomorúságunk mellett. Boruljunk le bűnbánólag Az előtt, a kit megtagadtunk, a kinek helyére feltoltuk mngunkat, de a ki nélkül semmit sem cselekedhetünk. Térjünk vissza Istenünkhöz és vele s általa kezdjünk új életet a reánk követ­kezendő időben. Keressük először Istennek or­szágát ós annak igazságát, ós akkor mindazok megadatnak nékünk, a melyek után eddig hasz­talan törekedtünk: lelkünk boldogsága, megelé­gedése, vérző sebeink égi orvoslása, a Krisztus­nak ama békessége, a mit a világ soha meg nem adhat, s a melyhez a világnak minden kincse ós hatalma hozzá sem mérhető. Vissza, vissza az Istenhez és az ő szent

Next

/
Thumbnails
Contents