Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-16 / 50. szám

Rómával kacérkodó papjaik működését, vagy, ha nem rokonszenveztek is velük, de nem vetettek eléjük gátat. Igy azután számuk és vakmerőségük nőttön-nött. Ujabban azonban a püspökök kezdik magukat megemberelni. Legújabban Liverpool új püspöke, dr. Chawasse. egyházmegyéje papságával tartott első konferenciáján kijelentette, hogy egyházmegyéjében véget akar vetni a törvénytelen üzelmeknek. Az ő feladata — úgymond — nem a törvény meghozása, hanem annak a végrehajtása. A törvényt meg akarja tartani és tartatni. Miután kell valami határt felállítani, a meddig ő is mehet, és .miután e határpontnak a lehetség szerint tisztának és világosnak kell lenni: természet szerint az érsekek végzéséhez tartja magát. A hol e végzést nem akarják megtartani, ott ő nem fog sem prédikálni, sem konfirmálni, sem segédlelkészeket kinevezni és onnét megvon mindennemű támogatást. Mert a törvénytelen üzelmek megrendítik a népben a törvény fensége iránt való köteles tiszteletet, -a mely nélkül sem az egyház, sem a társadalom fenn nem állhat. A törvénytiszteletben tehát a lelkészeknek kell jó példával előljárniok. Ha az egyházban elharapózik a törvénytelenség, elharapózik az államban is. A törvénytelenség végeredménye pedig a romlás. Hogy mennyire elterjedhetett az anglikán egyházban a rituálizmus rákfenéje, mutatja az, hogy az angol lapok Chawasse püspököt, erélyes kijelentéséért »merész püspöknek* nevezték el! * * * Az angolországi kongregacionálisták, az egyházi, téren a szélsőségig vitt individualizmus képviselői nagy probléma előtt állanak. Korunk egyik mozgató elve, a szövetkezés elől ők sem zárkózhattak el teljesen. Közalapot létesíttettek s ennek révén az eddig egymástól független gyülekezetek szövetségbe léptek. A közalap ezideig még kevés jót gyakorolt, mert az áldozatkész gazdag gyülekezeteket a segély nyújtásban meggátolta az, hogy a szegény gyülekezetek és lelkészek. >e nyakas koldusok«, függetlenségüket féltve, a segélyt nem vették igénybe. S viszont, az önzőbb gazdag gyülekezeteknek ez a makacs függetlenségi érzet jó ok volt arra, hogy minden segélyezést megtagadjanak. Az évek óta érlelődő s most hirtelen felmerült probléma, mely az independens gyülekezeteket izgalomban tartja ez: a szövetség föntartassék, de e szövetségben a gyülekezeteknek és a lelkészeknek egymáshoz és a közegyházukhoz való viszonya úgy szabályoztassék, hogy az egyes gyülekezetek függetlensége épségben megmaradjon. * * * Az egyesülésre való törekvés, melyet a kor szelleme hordoz magával, még erősebben nyilvánul a többi és sokféle evangéliumi felekezeteknél. Nemcsak az egyes felekezetek különféle árnyalatai kezdenek egymáshoz simulni, hanem a különböző felekezetek is. Már annyira vannak, hogy a »szabad egyházak* (presbiterianusok, methodisták, baptisták etc.) közös konferenciákat is tartanak S e jelek után merte dr. Watson (írói nevén Jan Maclaren) Liverpoolban, nagy közönség tetszés nyilvánítása mellett a következő jóslatát hangoztatni: »Még messze lehet az idő, de csaknem bizonyos, hogy eljö, a midőn csak egyetlen egy szabad evangéliumi protestáns egyház leszen egész Angliaban. Sokfele felekezet vagyunk, sokféle néven neveznek bennünket, de ha kínpadra vonnanak, sem tudnám megmondani, hogy miben különböznek pl. a methodisták egyes árnyalatai egymástól, vagy mi különbség, van a free kirk (szabad egyház) és az United Presbiterian (egyesült presbilerian) egyházak között ? A presbiteriánok már kezdenek egymáshoz közeledni: ugyanazt hallom a különféle metíiódfstákról is. Úgy sejtem, hogy mire a mi gyermekeink bevégzendik földi pályajukat. sokkal kevesebb felekezetet fognak ismerni Angliában, mint mi.« Hogy ez a jóslata megvalósulhasson, ajánlja: »Ismerjük meg egymást jobban; becsüljük meg a mi jót egymás rendszerében fölfedezünk; beszéljünk egymásról jót és igyekezzünk az egymással való barátságos érintkezést föntartani*. Hogy ez a jóslat nem alaptalan, szép bizonysága ann^k a Skót Free- és az United Presbyterian Church-nek f. év október 31-én megtörtént, e lapban már ismertetett egyesülése. Ezen a csapáson haladva el is kell jönnie annak az időnek, a mikor az angol szabad protestáns egyházak egy nagy és hatalmas egyházzá fognak összeolvadni. A kegyelem Istene hozza el ezt az időt minél előbb! Chr. W. után. —a —s. NEKROLOG. Beyschlag emlékezete. 1823—1900. Beyschlag megérdemli, hogy a nagy német prot. birodalomban és azontúl is általánosan ismert kiváló tanári és írói egyéniségéről Lapunk is őszinte hálával, kegyelettel és elismeréssel emlékezzék meg. A németországi prot. egyházi és theol. irodalmi viszonyokról szóló »szemléinkben« 1882 óta állandóan ő volt a forrásunk, vezérünk és mesterünk, az 1876 óta oly jelesen szerkesztett »Deutsch Ev. Blátter* c. tartalmas és élénk folyóiratának a lapunk volt a visszhangja, s a mi hazai prot. tanáraink és lelkészeink között is sokan vannak, a kik örömmel emlékeznek erre a jóságos arczú, örökké mosolygó s mindenkitől szeretett halle-vittenbergi egyetemi theol. professorra. S bár »a szászok igazsága* miatt vele az utóbbi években ellentétbe .jutottunk, áldásos nevét s reánk gyakorolt tanári és írói hatását a legnagyobb tisztelettel hangoztatni soha meg nem szűnünk. Szinte typusa volt ő egy testileg erős és egészséges tanári egyéniségnek, ügy hogy a mult nyári félév végéig akadály nélkül tarthatta meg nagyon látogatott és általánosan kedvelt előadásait. De már az egyetemi aulában tartott évszázados beszédében sejtette, hogy ő és kortársai az új évszázadban »keine Thaten mehr thun«, s tényleg, a folyó téli félévre hirdetett előadásait meg nem kezdhette, s 14 nappal halála előtt közvetlen környezete tisztában volt azzal, hogy az új századba nem fog beléphetni. Halála november 25-én következett be, s méltán fájlalják azt a nagy német prot. birodalomban. Hisz' az egyetemnek 200 éves jubileumán«tartott fényes rektori beszéde az egész világon ismertté nevét, s aztán évtizedek óta ő volt a halle-wittenbergi egyetem legismertebb és lfgünnepeltebb tanára. Született 1823 ban szeptember 5-én, Frankfurtban. A gyakorlati egyházi szolgálattal kezdte meg életpályáját a rajnai egyháztartomanyban, így 1849-ben Koblenzben, és 1850-56-ig Trierben. Ez utóbbi helyen ismerte meg azt az ellenséget, a mely ellen élte végéig szóval és tollal oly eredményesen küzdött, már t. i. az akkoriban még csak ébredező klerikális ultramontánizmust. Trierből Karlsruhéba udvari lelkésznek hivták meg, a hol 1860-ig működött. Ez év őszén a gyakorlati theológia tanárának hivatott meg a halle-wittenbergi egyetem theol. fakultására,