Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-16 / 50. szám

Imádkozási modora külsőleg biblikus. A biblia szólamait, szép frazeológiaját és kenetet sikeresen érvényesíti könyvében; bizonyos szónokiasság, lendület és formaérzék sem vitatható el imádságaiból. És mégis ebben a könyvében Csíky nem tudja a bibliai kegyességnek azt az erejét, bensőségét és közvetlenségét megszólaltatni, a mely p. a Stark-féle imakönyvet annyira kedveltté teszi. Az építő, erősítő vigasztaló és fölemelő erő, a melyet egyedül csak az evangélium ad az imádkozó léleknek, nem oly eleven és bensőségteljes, mint a »Hit, remény és szeretet*-ben. A logikai szerkezetre is megjegyzést kell tennem. Hibának tartom, hogy imádságaiban nem elég erős az eszmei egység. Érzelmeit és gondolatait nem tudja kellően koncentrálni: ugrál, csapong, ide-oda szállong, a mi nagyon zavarja, nem egyszer kizárja az érzelmi és gondolati egységet, az egységes áhítatos hangulatot. Már pedig, miként a jó lírai költeményben az egységes érzéskeltés, az egységes hangulat-támasztás a fődolog: úgy az imádságnál is az a lényeges és mindent befoglaló, hogy erőteljes. egységes áhítatot és egységes építő hatást keltsen; hogy Istenhez szárnyaltassa és az ő kegyelmével megerősítse, megnyugtassa és megelégítse a lelket. Mindent összefoglalva, Gsíkv női imádságos könyve nem éri föl a Tompa-, Székács-, Dobos- vagy Szász Károlyféle női imakönyvek színvonalát; ezeknek az értékét és mértékét nem üti meg. De teljességgel nem gyengébb az átlagos női imakönyveknél és korántsem vitatható el tőle a tisztességes középszerűség irodalmi értéke. Sőt az olyan igénvü és izlésű nő, a ki a helyesen okoskodó, inkább oktató, mint érzelmes, inkább áradozó, mint tömör imádkozási módot szereti: a Csíky imakönyvét esetleg még értékesebbnek fogja találni, mint én, a ki az imádságban az évangéliumi buzgóságot és melegséget becsülöm legtöbbre. A munka kiállítása nagyon csinos, betűi, nyomása szépek, ára jutányos. A házi áhítatosság gyakorlására alkalmas munka és ebből a szempontból ajánljuk is a megvételei. De ha valaki annak a rosz szokásnak hódolva akar imádságos könyvet venni, hogy énekeskönyv helyett a templomba vigye s az éneklés alatt és helyett lapozgassa annak sem a Csíky, sem senki imakönyvét nem ajánljuk; mert a női imakönyvek nem arra valók, hogy úri hölgyeinket a templomi énekléstől elszoktassák. A templomi éneklésben való részvételre gondosabb vallásoktatás által egyenesen rá kellene szoktatni a női közönséget. Az is olyan régi jó protestáns szokás, a melynek felújítása egyik különös feladatát képezhetné az egyházi élet fellendítéséért buzgólkodó törekvéseknek. V. F. BELFÖLD. Mit tegyünk?! (Tájékoztató felhívás az .Erdélyi ev. ref. egyházkerület Egyházi értekezlete* Igazgató-választmánya részéről egyházközségeink lelkészeihez és elöljáróságaihoz.) Mit tegyünk, hogy egyházunk bajain segítsünk?! Mit tegyünk, hogy erdélyi hazarészünkben, hol a magyar nemzetiség és református egyház, közhaladás és protestantizmus szinte egyjelentésü dolgok, a felvilágosodott protestáns gondolkozás terjesztése által erősítsük a magyarságot és a magyarság által építsük református anyaszentegyházunkat, a nemzeti és polgári szabadságnak, a haladásnak és felvilágosodásnak századokon keresztül kipróbált mentsvárát?! Mit tegyünk, hogy fejleszszük az evangéliumi protestáns, a református öntudatot, közszellemer, hogy éleszszük és ébrentartsuk egyházi együvétartozásunk érzetét, anyaszentegyházunk és tagjai — a Krisztusban testvéreink — iránti érdeklődő gondoskodást; hogy elősegítsük valláserkölcsi életünk fejlődését?! Mit tegyünk, hogy a kik a Krisztus testének — az ő igaz anyaszentegyházának — tagjai vagyunk, céltudatos, közös munkára tömörüljünk, hogy ne legyen e testben senki »holt tetem*, hanem élő tag mindenki?! Mit tegyünk, hogy református egyházunk »egyetemes papság« elvének megfelelően, minden egyes tag sáfárkodhasson és sáfárkodjék is azokkal a tálentumokkal és azoknak a kegyelemajándékoknak természete szerint az Ür országának építésében, melyeket a Kegyelem Istene neki ajándékozott? Mit tegyünk, hogy ki-ki megtartván hivatását és munkakörét, melybe a bölcs Gondviselés állította, ügy végezze saját munkáját — a másikéban nem kontárkodván, — hogy abból mégis a testnek, Krisztus egyházának növekedése, külső és belső gyarapodása származzék ?! Egy szóval: mit tegyünk, hogy anyaszentegyházunk egész társadalma megmozduljon, megelevenedjék s az egész egy harmonikus vallás-erkölcsi és egyházépítő tevékenységbe folyjon össze, a melyben midőn mindenki követi egyfelől az egyéniségében nyilvánuló isteni elhivatás belső hangját: ugyanakkor a gyülekezeti megbízatás és elhívás külső pecsétjével is ellátva legyen ?! Mit tegyünk ? ! És hogyan tegyünk ? ! E kérdések tisztázására, eszmék termelésére, a munkásság irányítására alakult az egyházkerületi Egyházi értekezlet. Erdélyi hazarészünk hivatalra és hivatásra nézve egyiránt legkiválóbb református férftai a püspök úron és status-kurátorokon elkezdve, vesznek részt e munkában. Ez értekezlet Igazgató-választmánya az egyháztársadalmi bizottság indítványára elhatározta, hogy azon tanulmány alapján, melyet Molnár Albert theol. tanár »Egyházi életünk fejlesztésének eszközeiről* irt, egy Tájékoztató felhívás bocsáttassák ki egyházközségeink lelkészeihez és presbitériumaihoz, az egyháztársadalmi munkának már ez év adventjében való megkezdése iránt. Ez utasításnak teszünk eleget; midőn az alábbiakban felmutatjuk, hogy 1. mit tegyünk? és 2. hogyan tegyük? I. Mit tegyünk? 1. Rendezzünk Református egyházi felolvasó- és társas estéket, a szükséghez és alkalomhoz mérten, különösen az adventtől húsvétig terjedő időben. Az alkalmas helyen (főleg iskolákban) tartott felolvasó estéken ének, szavalás, zene s hasonlók kiegészítésével, arra alkalmas