Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-11-25 / 47. szám

vezekléssel, sem bőjtöléssel, sem angyali közbenjárással, sem az egyház összes szakramentumaiva! egy lépéssel sem közeledünk, csak az egyéni hit erejével, ha egygyé leszünk a Jézussal; mert »ha az ő halálának hasonlatossága szerint ö belé oltatván, vele egygyé lettünk, bizonyára az ő feltámadásának hasonlatossága szerint is ő vele egygyé leszünk* (Róm. VI. 5.); »hogyha meghaltunk a Krisztussal, hiszszük, hogy élünk is ő vele*. Mint közvetlen közelségben érezte a Megváltót: végigjárta lelke az ő kálvária útját, vele halt meg, hogy vele támadjon fel. Az isteni kegyelem, kizárólag az isteni kegyeim! Óh mily hamis világításba helyezik, de hányszor a hitvallást a tudomány emberei, a protestantizmus külső és belső ellenségei! Kálvin odáig ment, hogy Szent Ágoston azon tételét, mely szerint a Szentlélek által megsegíttetvén, a mi közreműködésünk is ér valamit, úgy értelmezi, hogy Isten segelye nélkül nemcsak nem győzhetünk, de még nem is küzdhetünk. Kálvin egy logikus fő kérlelhetlen következetességével a predestináciot hirdette. Készakarva érintem e mélységes theologiai kérdést, melyet laikus létemre távolról sem merek megoldani; de érintem, mert keresem azon hangulat kulcsát, mely Luthert 1517 október 31-én arra a félelmetes lépésre kényszerűé, hogy a wittenbergi vártemplom ajtaján kiszegezze 95 tételét, melyeken mint vörös fonal, mint a legszentebb igazságok gyöngysorát összetartó fonál, az az alaptétel vonul át, melyet Pál apostol tömör erővel és félremagyarázhatatlan bizonyossággal e mondattal fejezi ki: »Az igaz ember hitből éU (Róm. I. 17.) Képzeljük el csak Luthert : e megnyilatkozott igazsággal lelkében, ez ellenállhatatlan meggyőződés kényszerítő erejével eltelve, meghallja, hogy Tetzel üdvösséget hirdet, bűnbocsátó cédulákat árul. Ez ünnepélyes óráhan sokkal jobban áthat a vallásos hangulat a maga szentségével, mintsem a középkornak a jó cselekedetekről, sőt a szentek fölösleges jó cselekedeteinek üdvezítő hatásáról közönségessé vált fölfogást akár gúnynyal, akár csak bírálattal is említsem. Én nem kifelé beszélek, én nem a mi protestáns hitünk misszionáriusaként szólok, — az eszmék fejlődésében minden nézetnek megvan jogosultsága, megvan határa, megvan értéke, — én csak Luther hangulatát akarom éreztetni, mert magam is azt érzem át e pillanatban. A római egyház egész szervezetének, a klérus kiváltságos hatalmanak szegletköve porlik szét, ha az egyén az Isten irgalmaban bízva, a saját, hitéletével válthatja meg magát; az Úr irgalmára bízván magát, azon édes hitben, hogy a Jézussal eltemettetett és vele föltámad. Hányszor megvitatták a szabadakarat kérdését?! Ágoston és Pelagius kora óta a középkori theológia allandó kérdése volt. És milyen más jelentőséget nyer e kérdés Erasmus és Luther ellentétes megvilágításánál. Erasmus feleslegesnek tartá a reformációt és a szabadakaratot hirdette. Luther de servo arbitrio ir .... És hogyan történik, hogy a liberális felfogassal épen ellenkező eme felfogás hirdetőjenek 95 tetele kezdőpont az emberiség felszabadulasának történetében ? Tizenhét év múlva lesz ama bátor felfogás 400 éves fordulója és ma már látjuk, hogy azok a népek, a melyek elfogadták a protestáns világnézet alapjául szolgáló hitet: a szabad intézmények drága birtokához százados tusáknak, vérük ontasának árán eljutottak. Óh, mert kimondhatatlan különbség, archimedesi pont, melyről a középkor egész világa kiforgattatott tengelyéből az ez egyetlen alaptétel : téged semmi egyházi hatalom áldása meg nem áldhat, átka el nem Ítélhet, téged az Isten Ítélőszéke vár; nincs védelmeződ, nincs közbejárod, csak az isteni kegyelem van. melyet számodra az Ur Jézus vére szerzett meg; de az Úr Jézusban kell eltemetve lenned, hogy benne feltámadj a te egyéni hited, egyéni felelősséged erejével. És itt van a nagy kérdés. Egy szép legenda szerint Agbar, Edessa fejedelme egy hires festőt küldött, hogy Jézus arcát lefesse, mert az a hit volt elterjedve, hogy a ki ez arcra néz, meggyógyul. A festő nem birta lefesteni : oly csodás fényben, oly rejtélyes világosságban tündöklött. Ekkor Jézus kendőt kér el tőle. Megmossa arcát; beletörli a kendőbe és e kendőn át ragyogott az ő fenséges arca. A protestáns népek e fenséges arcra irányítják szemüket. Ez a századok fátyolán keresztül ragyog előttük. Látszólag visszafelé néznek ... és itt van újra egy szempont, mely a misztikus felekezeteket már Luther korában megtéveszté. Nálunk a szombatosok rajongása megható. A zsidóskodó felekezetek törekvése, őszinte, igaz buzgalma igazán csodálattal tölt el. Mindig is gazdag forrása volt a protestáns papság igehirdetésének az ószövetség népének fenséges könyve, varázserői gyakorolt az első keresztyén egyház megragadó igazsága. Szépen mondja Wesley Károly angol költő : Arany idők dicső kora, Választolt szent nép ez vala, Oh hol keressük, hol mi hát E szent seregnek nyomdokát ? De nem ez a protestáns felfogás ereje teremti át a világot. Ebben lehet sóvárgás, lehet epedés, lehet rajongás; de nincs erő, nincs a jövő sorompója elé bátor lepésre késztető hatalom. A jövendő rejtélyes leplein át ragyogjon elénk a Jézus. És engedjék meg nekem, hogy az én egyéni felfogásomat, a hogy mondani szokták, kálvinista őszinteséggel fejezzem ki. Nekünk az eljövendő Krisztusra kell irányoznunk tekintetünket; nekünk örök adventet kell átélnünk. Ne gondoljuk, hogy a XX. század küszöbén léteznék oly rajongás, mely csudálatoskepen átvarázsolná az első keresztyén egyház hitközösségét, mely a kulturának mai bámulatos gazdagságával szemben, levetkőzvén annak minden vívmányát, szerény alázattal ismét felélesztené az első keresztyén egyház hitéletét még külső formájában is. Hiszen a középkori szerzetesség igazan megható legendáiból láthatjuk, hogy a mult e visszasovárgása mire vezet. Nem! E nagy nap szent emlékére mondom : a protestáns hitéletet csak megindult, és ennek folyton erősbödnie, folyton fejlődnie, újabb meg újabb formában mindig a valósulás felé törnie kell. Az Isten mélységeit kell kutatni. Mily szent áhítattal volt eltelve Luther a biblia minden sora, minden betűje iránt, és Jakab apostol levelét mégis Strohepistel-nek merészelte nevezni; mert úgy érezte, hogy a hit által való megigazulással ellentétben álló eszméket hirdet. Luther az Isten mélységeinek kutatását minden egyes hivőre bizta; Luther a klérus fogalmát az egész népre kiterjeszté. (Vége köv.) T)r. Hegedűs István.