Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-11-04 / 44. szám

testvéri szeretettel egymás iránt, — de az idegent az ellenséggel egyenlősítő római egoisztikus felfogástól mégis távol állanak. Alkalmilag gyűlölik és támadják ugyan egymást, de azért egymás iránt van annyi érzékük és tiszteletük, hogy nem kívánják egymást teljesen megsemmisíteni. Háborúik ma már nem irtóháborúk, hanem csak a vitás érdekek erőhatalommal való eldöntései. A régi görög hadviselési mód, a mely az ellenség életének és vagyonának teljes elpusztítására törekedett, ma már a civilizált népek között lehetetlenné vált. Hadviselésünk a fölfegyverkezett hatalom leigázását célozza, a miért is kiméli a békés polgárt és annak javait, s az elfogott vagy megsebesült harcossal sem bánik úgy, mint ellenséggel. És pedig nem számítás vagy okos önérdek, hanem a humánus emberi érzés és gondolkodás az, a mely igy átalakította a népek gondolkozását és viselkedését egymással szemben. Az ókori civilizált népek hadviselésén megütközik mai morális érzékünk, s ha ma valamely nép hasonlóan viselne hadat, azt gyalázatos és alávaló kegyetlenségnek bélyegezné mindenki. S a béke idejében való érintkezésre is kiterjed a viszonyok ez átalakulása. S bár a kétértelműség és a megtévesztés máig is meg van a diplomáciában, de az ókorban, az olasz reneszánsz korszakában s a XVII. és XVIII. század dinasztikus politikájában otthonos hűtlenségről. esküszegésről és árulásról, azt hiszem, ma már alig lehet szó. Ilyen alávalóságokra egy mai politikus aligha volna képes. Manapság nem igen türnők el a Richelieu vagy XlV-ik Lajos modorában vezetett politikát, s a tisztesség az az első föltétel, a mit a kormányzattól, a mennyire csak lehet, megkövetelünk. S e haladás nem holmi egoisztikus érdekeken, hanem az erkölcsileg lehetőt és illőt meghatározó közfelfogáson alapul. Változott a felfogás, s igy megváltoztak az emberek, s a népek és nemzetek is egymáshoz való viszonyukban. És tényleg, az európai népéletben mindinkább az a felfogás válik az általánossá, hogy az egyes államok érdeke még nem a legfőbb érdek, s hogy az egyes népek javai fölött áll még egy magasabb közös jó is, a melyet mi humanitásnak, istenországának, vagy az emberiség élele teljes átalakulásának nevezhetnénk. Ez értelemben világállamról, világjogról és világmorálról is szólhatunk. Az emberiség közös érdekeinek eme szolidaritása korlátokat szab aztán a politikának is, úgy a megvalósítandó célok, mint a használható eszközök tekintetében. A cél soha sem lehet a más népek megsemmisítése vagy egy létesítendő univerzálmonarkhia egyeduralma, — s viszont az eszközök sem vezethetnek a népek közötti abszolút gyűlöletre vagy teljes bizalmatlansagra. A háborúban s a diplomáciában is úgy választandók meg az eszközök, hogy a mellóság s az érdekek kölcsönös tiszteletén alapuló békéhez való akarat lehetővé váljék. A feltétel csakis az idegen népnek és államnak életrevalósága lehet, mert a hol az hiányzik, ott a haldoklónak vagy fejlődésre képtelennek háttérbe kell szorulnia. Igy kívánja azt az emberiség legfőbb érdeke. A történetbölcsész, a népekérzéseit felfogva és formulázva, igy itéli meg a multak eszményeit s a jövendő kilátásokat. De természetes, hogy az államféifiú politikai törekvéseinek egyenes célját csakis népének helyesen fölismert érdeke képezheti, s korántsem az azon felül álló magasabb java az emberiségnek. Saját állami életünk közvetlen céljai irányozzák a politikus intézkedéseit, és nem szabad annak az emberiség állítólagos magasabb kultur java érdekében a bizonytalanban mozognia. A politikai reális célokat soha sem pótolhatják a fantasztikus kívánságok, a melyeknek realizáló törekvései csak zavart és bizalmatlanságot okozhatnának. Gondoljunk csak az 1789. év eszméinek propagandájára, a forradalom általános néptestvériesítő tendenciájára és az azokból folyt általános népháborúkra. Vagy gondoljunk a konzervatív érdekek szolidaritását célzó szentszövetségre, mely minden fennálló jogállapotnak és fejedelmi legitimitásnak, még a legroszabbnak is, egyesült hatalommal való megvédésére törekedett, s a porosz politikát hosszú időn át az osztrák és orosz érdekek szolgálatába hajtotta. Az örök béke biztosítására a legújabban Oroszország által tett kísérletek, a mint a haagai értekezlet is igazolja, célhoz aligha vezetnek. Még egy európai államszövetség esetén sem igen lehet az állandó hadseregeket Európában megszüntetni. A felülről jövő despotia s az alulról jövő anarchia ellen mindig lesz azokra szükség. Az egyensúly Európában épen nincs még biztosítva. Franciaországot a reváns eszméje tüzeli; Oroszországnak nincs kedve magát türtőztetni vagy Ázsiába visszavonulni, s az európai emberiség a német egységgel vagy a hármas szövetséggel minden tiszteletreméltó törekvése dacára mégsem érte el államai alakulásának utolsó szakaszát. Azt hiszem, hogy »az örök békének* legjobban azzal szolgálunk, ha politikusaink vele közvetlenül nem foglalkoznak, hanem az eszme lassankénti megerősödését csendben támogatják. Az európai népéletnek mai békeállapota az örök béke eszméjére nézve kedvezőnek mondható. A mai általános hadkötelezettség, a népek részvétele az állami életben s a háború vagy béke feletti döntésben ; az államok nemzeti és szocializáló jellege; a közlekedési viszonyok bámulatos kifejlődése, s a népjog vívmányai (p. o. a genfi konvenció s a nemzetközi tengeri jog megállapítása az 1856 párisi kongresszuson), — mind olyan momentumok, a melyek ma legalább is megnehezítik a háborút. Nemzetközi szerződésekre és korai kísérletezésekre azonban nincsen szükség. E tekintetben Bismarck herceg politikája is tanítómesterünk lehet. »Gondolatok és emlékezések* c. müvében politikája alapvonalait következő két pont alá foglalja: 1. Az államnak nyilvánvaló érdekeiből eredő világos gyakorlati cél, — a mely megóvja a politikust úgy a moralizáló. doktriner humanisztikus és fantasztikus törekvésektől, mint az ideológiai nemzetiségi politika veszélyeitől, a mi aztán a politika körének bölcs megvonását is maga után vonja. 2. A szükségesnek hitonyult eszközök használatában