Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-10-21 / 42. szám

ifjúság intenzivebb vallásos és egyházias nevelése; a földi élet viszontagságos kísértései közt hitökben ingadozóknak az evangélium szóban és Írásban való erőteljes hirdetése által lelki megnyugtatása és erősbítése; a tevékeny és minden lehető irányban munkálkodó felebaráti szerétetnek példaadó gyakorlása, s társadalmi úton minél szélesebb körben gyümölcsöző működésbe hozása, első sorban ugyan a saját hitfelei körében, de lehetőleg ezeken kivül is, az összes emberiségre kiterjesztve. A szépen induló belmissziói működés tehát nem csupán éneklés, imádkozás, bibliaolvasás és magvarázásból, hanem a vallásosságnak, egyházias életnek, a keresztyéni hitnek és közerkölcsiségnek erősebb meggyökereztetéséből és fokozatos fejlesztéséből, s az egyesített erőkkel és tehetségekkel társulatilag sikeresebben gyakorolható áldozatkész jótékonyság ébresztéséből áll. Mind ez pedig az igazi keresztyéni kegyességnek, de nem a hiú kegyeskedésnek vagy álszenteskedésnek egybevont fogalma alá esik. Sajnos, hogy a belmisszió egyesületi szervezését sokan. és pedig leginkább az egyházi hivatalos közegek, a magyar protestántizmus újabbkori beteges pietizmusává elkeresztelve, nemcsak nem támogatják, sőt saját szempontjukból kiindulva nyiltan ellenzik, s annak űtját nem hogy egyengetnék, sőt inkább gátolni és elzárni igyekeznek. Ennek a lehangoló ténynek talán az a félelem vagy aggodalom is az oka, hogy az egymástól úgyis különvált két ev. protestáns egyháznak korunkban, fájdalom, észlelhetőleg fogyatkozó tagjai a beimisszió működésével az egyháziasságtől még jobban elidegenednének, a vallásfelekezeti köteléktől elszakadnanak, s külön gyülekezetekké alakulva csak a köznép közt keletkezett szekták számát szaporítanák. Több oldalról el van tehát ítélve s eltemetendőnek nyilvánítva a magyar protestántizmusban megindult belmissziói mozgalom, mint nemcsak a fennáljó egyház törvényes autonomiájaval s a józan magyar protestantizmussal, de különösen a református higgadt puritánizmussal állítólag össze nem férő, úgynevezett modern beteges és ideges pietizmus, vagyis magyarul kegyesh-.dés. Pedig az igazi kegyesség, mely sem rajongássá, sem fanatizmussá nem fajul, a belső vallásosságnak s a Krisztusban és annak evangéliumában gyökerező élő hitnek és az áldozatkész felebaráti szeretetnek természetes és egyenes kifolyása, s míg tevékenysége, mind az egyház egyes tagjai, mind a társadalmi úton működő egyesületek és intézmények részéről az evangélium és a szentesitett egyházi törvények által megvont korlátok között mozog, sem az egyház szeretetét és épületét, sem a lelkészi hivatást és tekintélyt egyátalában nem veszélyeztetné, sőt a köznép számos szektásait is előreláthatólag visszatérítené. Vájjon mit ér a szívben elzárt valódi kegyesség is, ha áldásos munkásságban, külsőleg nem nyilvánul és nem működik, s mint a véka alá borított lámpa közre nem világít? Mondani se kell azonban, hogy mi nem a farizeusi álkegyeskedést vagyis a képmutató, hiú szenteskedést, hanem a feltűnést nem kereső s a keresztyeni igaz szeretet tiszta forrásából származó józan kegyességet értjük a belmissziónál, s ezt nevezzék el bár pietizmusnak. ily értelemben nem szégyenkezünk a protestáns pietistakhoz számíttatni. Mint az evangéliumi belmisszió barátjai. mi is nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy a felkarolt belmissziónak csak a törvényes egyházi hatóságok felügyelete, sőt ellen őrködésé mellett, s csak a fennálló gyülekezetekkel szoros kapcsolatban lehet és szabad működni, s hogy az egyház tagjai közt ez űton fejlődésnek indulható józan kegyesség, intenzív szeretetmunka és ker. erkölcsi nemesítés is csak a jelzett korlátok közt érvényesülhet. Bizonyára magyar hazánkban is az ősök józan kegyessége tartotta fenn a két felekezetű evangélikus egyházat a letűnt évszázadok szomorú emlekezetü sanyargatásai s dühös hitüldözései közt, s az igazi kegyességnek s ezzel karöltve járó vallasos egy háziasságnak jelenkorunkban észlelt sajnos megfogyatkozása tényleg egyik főoka, hogy vallásfelekezeti helyzetünk oly annyira roszra fordult, s hogy az minél előbbi javulás nélkül végzetes elzülléssel és feloszlással fenyeget. Ám tekintsük a székesfővárosunkban egy évszázad előtt uj életre kelt ev. ref. anyaegyházhoz bekeblezett, alig 800 lelket számláló pesti ref. német Uányegyházban csak néhány évtizedes fennállása alatt kifejtett példás kegyességet s tevékeny keresztyéni szeretetet, mondjuk bár pietizmust: úgy talaljuk, hogy ez a csekély egyeni erők egyháztársadalmi összpontosításával már ez ideig is díszes templomot s értékes parókhiális és iskolaepületet, nagyszerű árvaházat s még a főváros jótékony intézetei közt is kimagasló Bethesda nevű, korszerűen berendezett kórházat, ápoldát s ezzel egybekapcsolt diakonissza-képző intézetet volt képes létesíteni, s hogy ezen kevés népességű leányegyházban a keresztyéni kegyeség bámulatos sikerrel munkálkodik, nemcsak saját tagjainak, hanem egész Budapestnek s közvetve az összes emberiségnek lelki s testi javára. Tekintsük továbbá a budapesti ev. ref. anyaegyház Duna jobbparti részében 1893. évben megalakult Nagypénteki Református Társaságot s ennek alig 8 éves működését, — vájjon nem az igazi kegyesség s ezzel kapcsolatosan a személyekben nem válogató példás felebaráti szeretet hozta-e össze ezen oly csekély számú tagokkal munkára indult buzgó társaságot, melynek áldásos működéséről ma immár a valláskülönbség nélkül felszedett 42 elzüllött gyermek elhelyezésére, felnevelésére s becsületes emberekké és a polgári társaság hasznos tagjaivá való kiképzésére szolgáló, néhai felejthetetlen királynénk nevét viselő Erzsébet-ház, mely épen e napokban már meg is nyittatott, tesz kiváló tanúbizonyságot. Avagy nem jogos dicsekvéssel mutathatunk-e rá a székesfővárosi ev. ref. anyaegyház pesti részében a valláserkölcsi élet ébresztése saz evangéliumi hitnek erősbítése végett megalakult s már is oly szép eredménynyel működő s naponként örvendetesen gyarapodó református ifjúsági, s e mellett, szintén a pesti oldalon 9 év előtt létrejött Lorántffy Zsuzsánna-egyesúletre, mely utóbbinak kebelében páratlan és önzetlen felebaráti szeretet, az őskori keresztyénség kegyességével karöltve dicséretes buzgósággal munkálkodván, már ez idő szerint is olyan bamulatos eredményt mutat fel a valláserkölcsi és keresztyéni hitéletnek fővárosunk széles területén való üdvös terjesztésében, az elzüllött, elárvult és elvadult szegény és elhagyott gyermekek lelki és testi megmentésében, az ínségesek és nyomorékok felkeresésében, felruházásában, táplálásában, allandó látogatásában és vigasztalásában, a hitökben megfogyatkozottaknak misszionáriusi segély igénybe vételével is gyakorolt lelki építésében. Mind ez pedig egyedül a beteges pietizmussá elkeresztelt önzetlen kegyességnek, az ebből folyó részrehajtaílan felebaráti szeretetnek, az illető egyházakkal kapcsolatosan s a törvényes egyházi hatóságok ellenőrködése, sőt tényleges támogatása mellett gyakorolt ^társadalmi összetartó tevékenységnek örvendetes gyümölcse, mely tevékenységet celszerűen szervezni, vezetni s az egyes protestáns egyhazakkal való szoros összeköttetés