Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-10-21 / 42. szám

ságait, az ú. n. kardinális erényeket, az államban is feltalálja. A politikus is bölcs, vitéz és mérsékelt, vagy ellenkezőleg. Jó erkölcsök és erény hiján az állam lehetetlen és okvetlenül elvész. Csak az erény menti meg az államokat, a romlottság meg elveszti őket. És tényleg, az állam sajátos tökéletessége a bölcseség, vitézség és mérséklet erényeitől függ. A bölcseségtől, mint attól a képességtől, mely helyesen tudja megválasztani az állami célokat és az azok megvalósítására szolgáló eszközöket; továbbá a vitézségtől, vagy szilárdságtól és következetességtől, a megjelölt iránynak az akadályokkal és ellenkezésekkel szemben vaió követésében, és végre a mérséklet erényétől, mely nem más, mint ellentálló képesség az akaratot megbénító pillanatnyi izgalmakkal szemben s képesség az arany középút követésére. Politikai eszélvesség volna ma ennek a neve, gyakorlati értelemben véve. S a mint ez erények az egyes embernél épúgy, mint az államnál az élet megtartásában és fokozásában, addig azok ellentétei, az esztelenség, a gyengeség és könnyelműség az önmegrontásban, sőt az államtest végleges feloszlásában nyilvánulnak. De a ki az államot nem tartja is személyes lénynek, — az erkölcsiség szférájából mégsem vonhatja ki azt. Ha p. o. absztraktumnak, a nép puszta intézményének veszszük, a nélkül, hogy azt magával az egységesen szervezett néppel azonosítanók, úgy ez esetben az egyes személyek cselekvősége az erkölcsi itéiet tárgya; miért tenne épen az állam e tekintetben kivételt? Az az abszolút uralkodó, kinek akarata az állam akaratával azonos, belső és külső politikai tevékenysége tekintetében épúgy az erkölcsi megítélés tárgya, mint más államformában bármely más egyes embernek politikai ténykedése. Ebből most már kiviláglik, hogy morális jelleggel bíró lények között nem csupán erő-, hanem morális viszony áll fenn. Ezt az államra alkalmazva Paulsen rövidebben igy fejezi ki: »Es giebt auch hier nicht bloss ein natúr gesetzmdssiges Sein und Wirlccn, sondern auch cin Sollen und Nichtsollen«. Ellenvetésül az hozzák föl közönségesen, hogy nincs az államnak olyan lényeges attribútuma, a mely miatt a morális módon megítélhető lények közé tartozhatnék. Lényegét tekintve egoista az minden izében, kinek másokra vonatkozó jogai és kötelességei nincsenek. Csak saját érdekeit ismeri. Felebaráti szeretet, feláldozás, hála és igazság az államra nézve érthetetlen szavak. Lásson, jogbölcseletében ezt a gondolatot a maga merev következetességében igy fejezi ki: »Az államoknak nincs moráljok. Az államok sem jogosan, sem jogtalanul, sem erkölcsileg vagy erkölcstelenül nem cselekesznek, hanem csak szükségképileg, válogatás nélkül, természetük szerint. Érdekeik rugója az önzés. Jogtalanul és erkölcstelenül cselekednék az a hatóság, mely a jog és az erkölcsiség állítólagos érdekében kötött szerződések miatt veszélyeztetné az állam létfeltételeit. Jogállapotról csak az államon belül lehet szó. A szuveren allam nem köttetheti le magá' jogilag más által*. Engedjük meg egyelőre, hogy az allam tisztán egoisztikus, az az semmiféle más kényszerítő jogi rendnek alá nem vetett lény. Ebből most már a következnék, hogy reá nézve jog és morál nem létezik s hogy tisztán egoisztikus lényeknek moráljuk nincsen? Tehát a politikai immoralitás volna jogosult. Ó korántsem. Mert az olyan politika — hogy Berzeviczy szép szavait idezzem, — a mely céljai vagy eszközeiben a morállal mélyen és maradandóan meghasonlott, talán múló és latszólagos sikerrel dicsekedhetett alárendeltebb céljaiban, de az államélet nagy problémáit soha meg nem oldotta és következményeiben romlásra vezetett. A politika céljai lehetnek erkölcsileg indifferensek, de nem lehetnek erkölcstelenek, mert a közvéleménynek is van lelkiismerete. Hisz' a bölcseség, vitézség és mérséklet fent említett erényeinek az önző lényekre és azok környezetére is van jelentőségük, s már az életben is inkább érintkezünk bölcs, vitéz és mérsékelt emberekkel, mint szeszélyesekkel. És lehetetlen, hogy az államférfiúban a magánember az erkölcsi törvény alatt álljon, a politikus pedig az alól fel legyen oldva. De nézzük közelebbről a jog kérdését, a melyre aztán a morál fog következni annak beigazolásául, hogy az abszolút egoizmussal a népek és nemzetek mire sem mehetnek. Azt mondják közönségesen, hogy az államok között jogi viszonyról szó sem lehet. Jogról csak ott szólhatunk, a hol egy feltétlenül érvényesülő kényszerakarat áll az egyesek fölött. Az államok felett álló jogról szó sincsen, mert azzal az alárendeltséggel megszűnnék az állam szuverénitása és annak sajátos lényege. A kérdés tehát az volna: jogilag hozzá tartozik-e a kényszerítő hatalom a jog lényeges kellékeihez? ott, a hol az hiányzik, jogról egyáltalában lehet-e szó? Tisztán csak hatalmi viszonyról van-e ott csak szó, mint p. o. a természeti erők vagy vadállatok között? Itt mindenekelőtt megjegyezzük, hogy a különböző népek és korok közönséges nyelvhasználata ellene van a jogi fogalom e meghatározásának. Régen tud e nyelvhasználat jogokról és kötelességekről, jogvitákról és jogdöntvényekről az egyes államok között. S nem csak a jogtalanságot szenvedő állam panaszkodik a jogtalanság és erőszak miatt, hanem a támadó is jogcímet keres a maga eljárásához. Még a hűtlen és erőszakos XlV-ik Lajos is jogi alapot keresett a maga politikájához. Tehát természetjogról nemcsak az egyének, hanem az államok között is szólhatunk, s nincs is hiány azokban a kísérletekben, a melyek e természetjognak a pozitív jogformákba való foglalására vezetnek, a miknek útja azonban nem a törvényhozás, hanem a szokás és a szerződés. Példa rá az általános népjog vagy nemzetközi jog az egyes államok között, a min mitsem változtat annak általánosan tapasztalt tökéletlensége. De azzal a beismeréssel, hogy az államok között fenn kell állania egy bizonyos, ha mingyart tökéletlen jogviszonynak, egyúttal egyült jár annak a követelménye