Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-28 / 4. szám

volna. Az ú. n. »felvilágosodottság« s az ennek nyomában támadt racionalizmus úgy elölte a keresztyéni hitet és életet laikusokban és papokban egyaránt, hogy azoktól az evangéliumnak a pogányok közt való hirdetését még csak várni sem lehetett. A protestáns egyház úgy Angliában, mint Németországban teljesen elveszítette az igaz isteni lelket, s élete egyáltalában nem tett bizonyságot a Krisztus felől. Németországban a racionalizmus még némileg erkölcsös és vallásos színezetű volt; Angliában azonban úgy a vallási, mint az erkölcsi élet tekintetében, mind az egyház és a papság, mind a nagyközönség a lehető legmélyebbre sülyedt. Blackstone, egy angol ügyvéd így jellemzi az ekorbeli prédikációkat: »Nem hallottam egyetlen egy prédikációt sem, a melyben több lett volna a keresztyénségből, mint Cicero munkáiban és lehetetlen volt megítélnem, hogy a prédikátor vájjon Confuciusnak, Mohamednak, vagy Krisztusnak követője-e!« Ryle püspök pedig így ír az angol papokról: »A legtöbb pap csak vadászott, gazdálkodott, káromkodott, kártyázott, ivott, de ritkán prédikált, s ha prédikált is, azt oly lelketlenül végezte, hogy még vigasztalónak vehetjük, hogy üres padoknak beszélt!« A nép, különösen pedig az előkelők erkölcse teljesen megromlott, s a vallás kigunyolása az előkelőség egyik feltétlen követelménye volt. Szomorú kora volt ez a protestantizmusnak. Az igét nemcsak, hogy képtelen volt terjeszteni a pogányok között; de önmagában is annyira aláhanyatlott, hogy szinte elveszni látszott. Az Isten azonban, a ki feltámasztotta sírjából az Üdvözítőt, feltámasztotta halottaiból a protestáns keresztyén egyházat is ; sőt egy század lefolyása alatt oly nagy munkákra képesítette, a melyeknek eredményei csaknem megmérhetetlenek. Az új életrekelés Wesley és Whitefild idejében indult meg és íme, a még nem régen mintegy holtan fekvő protestáns egyházban a 18-ik század végén egy új generáció támadt, telve hittel, igazi keresztyén élettel s a léleknek amaz erejével, mely hatni, élni és életet kelteni törekszik. Az igaz, hogy a hivatalos egyház le nézte, megvetette, üldözte őket s az egyház vezetői legfőbb feladatuknak tekintették kiirtani a »methodista pestist* ; de az Úr ereje hatalmasabb volt minden vak emberi törekedésnél s a megindult revival halalmas lépésekkel haladt előre. Támasztott új élő hitet, tiszta életet, s felkeltette a lelkekben az apostoli kor misszionáló irányzatát. A hivatalos egyház által kirekesztetve létrehozta a szabad egyesületeket, a melyek azon az áldásos hatáson kivül, hogy újjászülték magokat az egyházakat, megteremtették az első, szoros értelemben vett missziói intézeteket és egyesületeket is. Az Úr Lelke által támasztott e valláserkölcsi revival lett szülő anyjává az egy század alatt bámulatos kiterjedést nyert és még bámulatosabb eredményű modern evangéliumi külmissziónak. Azok, a kik felrázták a protestáns keresztyénséget élettelen alvásából s teremtettek a régi korhadt és tespedt egyházi élet terén egy új, virágzó életet, mindjárt az indulásnál reá mutattak a Krisztus utolsó parancsolatában kitűzött nagy feladatra is s megindították a munkát a pogány-evangelizáció terén is. A valláserkölcsi revival nyomában a XVIII ik század végén Angliában három, Németországban egy modern evangélumi misszió-társulat alakult, nevezetesen 1792 ben a baptista, 1795-ben a londoni, 1799-ben az egyházi misszió társaság; 1800-ban pedig megnyílt Berlinben a Jiinicke-féle misszionárius iskola. Az evangéliumi misszió mustármagjai elvettettek ez egyesületekben a prot. keresztyénség talajába és a XVIII. század vége összeesett a modern evangéliumi misszió megalapíttatásával. Hosszúra nyúlnék az evangéliumi missziók történetének innentől kezdve megírása. Egy rövid, pusztán csak a főbb mozzanatokra szorítkozó cikk terjedelme annak felölelésére elenyésző csekély; azért annak még vázolását sem kisértem meg, hanem néhány statisztikai adattal csak azt a nagy haladást mutatom fel, a melyet a misszió a jelen század végére elért. Ez adatok önmaguk szólanak önmagukért, s a ki elgondolkozik felettük, elgondolhatja azt az odaadó buzgalmat, lelkesedést, áldozatkészséget is, a mely a közöttük feltűnő óriási távolságot egy évszázad alatt betöltötte. Korántsem lehet ugyan azt mondani, hogy a pogány misszió tekintetében az evangéliumi protestantizmus már mindazt megtette, a mit meg kellett volna tennie ; azt sem állíthatjuk, hogy a munkája által elért eredmény, viszonyítva a még mindig pogány emberiség számához, önmagában véve valami óriási nagy volna: — de ezen nem is csodálkozhatunk. Egy évszázad alatt pótolni mindazt, a mit a prot. keresztyénség két évszázadon, a pápás keresztyénség pedig legalább is nyolc századon át elmulasztott — tiszta lehetetlenség. Nem is csupán a végeredményből kiindulva kell Ítéletünket megalkotni, hanem a két évszázad végén található viszonyok összehasonlításából. S ha ebből a szempontból tekintjük a dolgot, akkor csak hálával adózhatunk a kegyelem Istenének, a ki a végzett nagy munkához erőt adott, — s elismeréssel a protestáns keresztyénségnek, mely megértve magasztos hivatását, bámulatos buzgalommal s szellemi és anyagi áldozatkészséggel igyekezett terjesztgetni az istenországának határait a mennyei Atyának még sötétségben ülő gyermekei között. Lássunk tehát néhány főbb adatot a haladás történetéből. Míg a jelen század elején, beleszámítva a már a XVIlI-ik században is fennállt s később újjászervezett társulatokat, az egész prot. keresztyénség körében csak 6 önálló missziói organizáció folytatta a pogányok térítését, ma már a missziói- és a missziót támogató egyesületek száma csaknem 350-re emelkedett, s lehet mondani, hogy nincs már a pogányvilágnak egyetlen olyan része sem, a hol nem hangzanék a Krisztus jmegváltó evangéliuma, s alig-alig van néhány nemzeti prot. egyház, a mely az evangélizáció e nagy munkájából ki ne vette volna a maga részét. Fájdalom, mi magyar protestánsok még ez utóbbiak közé tartozunk! A század elején a pogány misszióra hozott évenkénti önkéntes áldozatok összege alig rúgott 300,000 koronára, ma pedig már meghaladja az 55 milliót; fényes bizonyságot tevén ez az óriási összeg az evangélium által áthatott lelkek áldozatkészsége felől. S ez az áldozat nemcsak hogy nem merítette ki a protestantizmus anyagi és szellemi erejét, sőt ellenkezőleg: hatalmasabbá, gazdagabbá tette. A jókedvű adakozót szereti az Isten. Ez a bibliai axióma a legfényesebb igazolását nyerte a misszionáló prot. egyházak belső valláserkölcsi és külső anyagi felvirágzásában; mert kétségbevonhatatlan bizonyossággal ki lehet mutatni, hogy a pogány-missziók minden prot. nemzeti egyházban áldásos eredményeket hoztak létre. A külső-misszió erősítette, fokozta a belső missziót ; ujjá szülte, felvirágoztatta az egyházakat, úgy hogy paradoxon nélkül azt mondhatjuk, hogy az áldozatkész protestáns keresztyénség többet nyert önmaga a pogány missziótól, mint a mennyit abba belefektetett. »Vesd a te kenyeredet a vizek színére, mert sok napok multán megtalálod azt« — mondja a Prédikátor (XI: 1), s szavainak igazsága be is teljesedett a misszionáló prot. egyházakon is. Virágzó egyházi életet, munkás szeretetet, belmissziói tevékenységet a misszionáló egyházakban találhatunk s a