Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-09-16 / 37. szám

Természetes azonban, hogy bármily nagy és jelentékeny szeretetbeli munkát végeztek is egyes kolostorok: a népkedély mégis csak a világról való lemondást bámulta mindenekfelett a barátokban. Itt van erre a példa Zürichben. Mikor a nőmonostor és nagymonostor zárdája gazdaggá és hatalmassá lett, igaz hogy derekasan munkálkodott a maga gazdagsága által, de a népkedély már nem volt hatalmában. A tizenkettedik században a népkedéiy az Ágoston-rendű szerzetesek felé hajolt, a kik a Péter-templom közelében, fent a Zürich-hegyen és bent az erdő magányában remetéskedtek. Abban a korban egynémely zürichi ember, utolsó kívánságához képest nem a hazai földbe, hanem fent a hegyen, az Agoston-féle intézet közelében temettetett el. Mikor meg a XIII. században bejöttek a kolduló, mezítlábas és prédikáló szerzetesek, a kik vetélkedtek egymással a koldus szegénységben és nélkülözésekben: ezek hódíták magukhoz a nép bizodalmát. Mi értjük a nép lelkületét. A nép azt hiszi: »a ki semmit sem akar a világból, az az önzéstől is szabad, annak tekintetét nem zavarják világi örömek, az a Krisztusért mindent feláldozott, annak tehát engem is olyan önzetlen szeretettel kell szeretnie, mint a hogy a nagy mester szeretett*. Milyen csodálatos! Ezek a szerzetesek a beszédet, ezt a csodálatos isteni ajándékot is feláldozták. Ha már az ember valami utat csapott magának a lelki világban, önkéntelenül is ösztönöztetik arra, hogy annak egészen a végére jusson, hogy mint szerzetes, nélkülözésből nélkülözésbe menjen át. Van akárhány kolostor, a melyben a barátok örökös hallgatásra tesznek fogadalmat, ügy hogy nem mernek egyebet mondani egymásnak ennél: mementó mori (emlékezzél a halálra). Nézzétek azt a szerzetest, a ki elhagyott minden földi gyönyört, lemondott minden családi örömről; a ki kőpárnára hajtja fejét, s deszka fekhelyen szendergi át rövid álmát; a ki a bőjtölésben a végletekig megy, s néma hallgatása közepette mindig a halál gondolatánál időzik! Milliók tekintenek rá, mint olyan emberre, a ki az emberi törekvések legfőbb célja: a világ semmibe vevése közelébe jutott. De hát mi protestánsok hozzájárulhatunk-e ehez a világnézlethez ? Úgy áll-e valóban a dolog, a hogy Schiller mondja: »Földi kéj és lelki béke az, Mi közt embernek választása van*. Minden további ellenvetés nélkül kell-e panaszkodunk a másik nagy költővel: »Két lélek él, ah ! e kebelben itt, S egyik a mástól elszakadni vágyik. Tősgyökeres szei-elme szálait Beásta egyik mélyen e világba; A másik szárnyat erővel feszít, Magasztos ősök szebb hónába U Vagy hát van még más életcél is, a mely felé ép oly nagy és szent komolysággal lehet törni, mint a hogy a pápás egyház a világ semmibevevése felé tör? Igen, mondják a reformátorok, midőn a zárdák eltörlése mellett törnek lándzsát. A reformációnak nem volt érzéke ama szentek iránt, a kiknek utolsó példányát itt a svájci szövetséges államban Flüe Miklós néven ismerjük. Ez az ember kétségkívül minden izében őszintén kegyes lélek volt, telve azzal a szent vágyódással, hogy Istennek tetszése szerint éljen. Remélte, hogy a tökéletesség eme céljához mind közelebb-közelebb juthat. Elsőben is becsületes házastársnak, azután hű, gondos családapának, majd a haza halni kész védőjének bizonyította magát; majd a tökély legmagasabb fokát is elérni törekedett: Istennek kívánta szentelni magát mindenestől fogva. Odahagyta édes családi boldogságát s elhatározta, hogy a nélkülözések minden nemét elviselendi. Valami égi malasztnak tekintette azt, ha napokon át éhezhetett. Igy vélte betölthetni azt a parancsolatot: »Szeressed Istent teljes szivedből*. A szentírás szavai ilyetén értelmezésének a reformáció határozottan ellene mondott. A protestáns hit bűnnek tartja a világból való kimenekülést, mikor ezt a világot Isten teremtette; bűnnek tartja parlagon hevertetni a tehetségeket, mikor ezeket Isten adta nekünk. Van-e okunk és jogunk utálni a világot, azért, mert az sok bajvivást és megpróbáltatást tartogat számunkra? Az élet harc és küzdelem. Munka és fáradsággal jutunk a tetőre; küzdés közben tanulunk győzni ; hányattatások közt tanuljuk erőinket kifejteni. Nem remete volt az, a ki nekünk az Istenben való tökéletes fenségét kijelentette, hanem olyan ember, a ki a világban munkálkodott és szenvedett. Az embernek ép azért jutott az a feladat, hogy a világot uralma alá hajtsa, mivel érzi azt, hogy van benne valami Istennek lényéből, mivel lelki természeténél fogva Isten fiának tarthatja magát! De hát mit akar ez mondani! Mindenesetre elsőbben is azt, hogy az ember legyen úr önmaga felett; mert csak akkor lesz feljogosítva arra, hogy királyi állást foglaljon el a világban. Meg kell védnie emberi méltóságát ama sötét hatalmak ellenében, a melyek őt a durva állati lét fokára akarnák lerántani. Érzi, tudja, hogy ő magasabb és szentebb rendeltetés teljesítésére van elkötelezve és az édes, boldogító szabadság lehét csak akkor érzi, ha szent lelkesedéssel engedelmeskedik ama legkomolyabb intéseknek, a melyek lelkének szentélyében az örök cél felé mutatnak. Azonban magunk felett uralkodni nem annyit tesz, mint testi szervezetünket sanyargatni, hanem, hogy az isteni útmutatást követve, testünket a lélek kész szolgájává képezzük. Rosz cselédek sokszor vad lázadásban keresnek menekvést; bölcsen vezetett emberek mindinkább megtanulják az Isten akaratához való alkalmazkodást. Mindennek megvan a maga határozott joga, a mit Isten teremtett; minden tőle nyert adománynak megvan a határozott értéke. A bölcs ember pedig tudja, hogy miként kell azt, a mi jogos és a mi értékes, emelkedő vonalban összeállítani, és — életét ahhoz szabja. Az ember az által készítheti magát legjobban elő a világ feletti uralomra, ha megtanult úr lenni önmaga felett. Ezt az uralmat az által gyakoroljuk legelső sorban, hogy megtanuljuk ismerni a világot s arról egy mind jobban kidomborodó képet alkotunk magunknak lelki világunkban. Isten adta belénk a tudományos munkálkodásra sarkaló ösztönt. Ha egy tudós arra fordítja egészségét, életét, hogy a világegyetem összefüggésének titkaiba hatoljon be és hogy úgy értse azokat, a mint őket Isten igazgatja, akkor elmondhatjuk, hogy ugyanaz a szent tűz lobog benne, mint a mi a próféta lelkében égett, a ki a valláserkölcsi élet igazságait hirdeté. A mennyire megismerjük a világot, annyira szolgálatunkba is hajthatjuk azt. Csakhogy a tudomány gyarapításához és mélyítéséhez aránylag kevés embernek van hivatása; de annál nagyobb azoknak a száma, a kik arra vannak hivatva, hogy munkásságukkal az emberi szellem bélyegét nyomják a világra, Legyünk mi ilyen munkások mindnyájan s legyen ez a név tisztelt előttünk. Minden becsületes foglalkozásnak Isten adja meg a nemességet. Mi egy nagy gazdaságot alkotunk, a hol sok minden munkát kell teljesíteni, és ha te valami szerény és alacsony munka