Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-08-19 / 33. szám

a büntetések tekintetében a legkisebb területen maradván meg . . . Ma az egyház még a budai kánon álláspontjánál is távolabbi felfogásra helyezkedett. Még az úrvacsorától való eltiltását sem engedi meg. azon elvet követvén, hogy kiki magának áll vagy esik. Törvénye a vétkezőket csak három módon sújtja, 1-ször intéssel, 2-szor feddéssel és 3-szor 10 frtig terjedhető pénzbirsággal. Az tehát a kérdés, melyik álláspont helyesebb, a régi-e, teljes szigorú fegyelmezésével, vagy a mai, midőn a fegyelmezés csak ily csekély eszközökkel rendelkezik ? s az is ritkán, nagyon ritkán vétetik igénybe, s kiki azt teheti, a mit akar. Ezen középutat akarom megjelölni a hátralevő részben. Pár alkalmi gondolat. A fegyelmezésnek régi alakban való felújítására nem is gondolnak ; de annál jobban vitatják, hogy a bűnöstől az egyház minden áldásai megvonhatok. Itt már hivatkozhatunk Kalvinra, a református egyház tisz tább fegyelmezési korára, gyakorlatára. Szerintem azonban ennek több ok ellene mond. Az első elvi ok. A protestantizmust ugyanis épen a lelkiismereti szabadság választja el a r. katholicizmustól. A r. katholicizmus fegyelmezésénél láttuk, hogy az a lelkek felett való feltétlen uralkodás volt. S ma is úgy uralkodik a lelkeken, hogy a ki nem engedelmeskedik, megvonja tőle egyháza minden áldásait. A felvilágosodás megköveteli, hogy az emberiségnek legyen egy menedéke a protestantizmusban. Ha azt a protestantizmus figyelmen kivül hagyná, nem visszafejlődésre mutatna-e ez a r. katholicizmus felé? Tegyük fel, hogy tényleg gyakorlatba menne az a javaslat, mely az újabb időkben napvilágot látott és nem keresztelnénk, nem esketnénk, nem részesítenénk úrvacsorában, nem temetnők a bűnöst, iskoláinkat is bezáratnék, a mint templomainkat is a bűnös egyén vagy gyermekei előtt: én nem tudom megmondani, mi különböztetne hát meg bennünket a r. katholicizmustól ? Nem ugyanaz a türelmetlenség, gőg volna-e ez, mint ott? — vagy talán kétféle protestantizmus volna: egyik az elméleti, mely szabadságot hirdet, másik a gyakorlati, mely azt megvonja? Milyen felfordulást okozna ez az elmékben! De ez elvi kifogások mellett vannak célszerűségi okok is. Az első az, hogyha megfosztunk valakit az egyház minden áldásaitól: nem esünk-e azon hibába, hogy a megjavítás legbiztosabb eszközeit veszszük el tőle ? — a mit már előbb is hangoztattunk. De a legfőbb az, hogy ma abban a korban élünk, mikor többé nem bir hódító erővel az a nézet, hogy a felekezeti élet körén kivül nincs üdvösség. Hajdan, ha egy egyén az egyház javaitól megfosztatott, kivetettnek érezte magát az üdvösségből, mert hiszen általános volt az a felfogás, hogy a felekezet körén kivül nincs üdvösség. Ma másként vélekednek az emberek. Ha kimondatnék valakire, hogy megvonatik tőle az egyház minden áldása: higyjék meg, nem is venné azt többé igénybe. — Élne talán bent a felekezetben, de mint dacos, minden törekvés elé gátat vető ember, vagy ki is lépne abból. S ha szerintünk oly nagy a vallástalanság s annyi a vallástalan ember: hánynyal szemben kellene kimondani, hogy »tőled az egyház minden áldásai megvonatnak« ? — s nem egy esetben pedig nem is a közrenddel, hanem a gazdagokkal, hatalmasokkal szemben. A régi fegyelmezés is azért volt bizonytalan értékű, mint láttuk, mert a hatalmasokat alája nem vonhatták. A papság nem H gondolhatott arra, hogy a fényelgő bűnösökkel szemben komolyabban fellépjen; mert első sorban magára, családjának existenciájára kellett gondolnia, mely a papmarasztás rendszere mellett könnyen állíthatta őt a lét és nem lét hamleti kérdései elé, — ha az egyházfegyelem éles fegyvereit csillogtatni merte volna. Ma a papságnak korszerű törvények biztosítják ugyan állását; e törvényekőt, mig a jogos és törvényes úton halad, minden támadás ellen védelmezik, de ha a dac, az ellenszegülés, — a mint azt az ily törvények hatásaként várni lehet, — feltámadna, ennek éle első sorban n >m a lelkész ellen irányulna-e? Sok oly tételes törvénye van egyházunknak, mely végrehajtható; a törvény fedezi is a végrehajtó lelkészt, de igen soknak a végrehajtásától szívesen ellálunk, csakhogy megtartsuk úgy is bizonytalan békénket. Az egyház minden áldásaitól való megfosztásnak gyakorlati kivitele egygyel szaporítaná közállapotaink sebeit. Én azért teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ezzel sárkány fogakat vetnénk el az egyház mezején; »szelet vetnénk: vihart aratnánk*. A kik oly könnyedén mondják ki az egyház minden áldásaitól való megfosztás elvét, azok ennek sem elvi jelentősége, sem gyakorlati kivitele felett nem gondolkoztak komolyan. Én tehát a leghatározottabban ellenezném e kívánalomnak a törvényes életbe vitelét, és hiszem, hogy felfogásommal nem maradok egyedül. E pár szóban láttam szükségesnek negatív oldaláról világítani meg a dolgot; de mivel már előre kijelentettem, hogy fegyelmi szabályzatra égető szükség van : pozitive jelölöm meg, hogy ha egy ily fegyelmi szabályzat készítése reám bízatnék, a büntetésnek mely eszközeit tartanám én abba felvehetőknek? (Vége köv.) TÁRCA. Mise és úrvacsora. (Folytatás.) A római egyház egészen el van telve a mise csodájának mérhetlen nagyságától. Ez rá nézve a szentek szentje, az Isten jelenlétének abszolút kezessége; az ő gazdag kegyajándékainak gyémántköve. A római egyház nagyon komolyan veszi ezt a csodát. A ki bepillant, a római misekönyvbe, látni fogja, hogy mily megható imádságok és énekek készítik elő az embereket a pápás istentisztelet eme legfontosabb alkotó részéhez, az atlényegüléshez. Igaz, hogy az imádságok latin nyelven folynak, s a ki latinul nem tud, azokból mit sem ért; de az egyház azt mondja: »Az egyszerű hivő engedje át a maga kegyes érzelmeit és gondolatait a szent cselekménynek; merüljön bele egész egyéniségével az általános áhítatba. Mi nem irjuk eleibe, hogy mit tegyen. Imádkozhat a maga módja szerint és az ő magán imádságát a közönség áhítata fogja megáldani és megszentelni*. Továbbá azt mondja a római egyház: »A latin nyelvet azért tartjuk meg, hogy a föld egész kerekségén ugyanazon istentiszteletünk legyen. Mikor a római katholikus ember Délamerikában részt vesz az istentiszteleten, ugyanazon latin imádságokat és énekeket hallja, mint szülötteföldjén; ugyanazon jeleket, ugyanazon jelképes formákat látja, a miket az istentisztelet egyebütt felmutat. A r. kath. hivő országokat,