Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-29 / 30. szám

jellegét; ele mivel mégis az anya a gyermek legelső nevelője, s azt a zománcot, a mit az anyai nevelés von a gyermek lelkére, az élet forgataga sohasem képes többé teljesen letörölni : leánygyermekeink igazi evangéliumi protestáns nevelése sokkal fontosabbnak tűnik fel előttem. A női nem, a maga gyengédebb, ideálisabb, szeretőbb lelkületével mindig fogékonyabb a vallás iránt, mint a férfinern ; tekintve pedig azt a szívósságot, a melylyel ideáljai iránt viseltetik, ós azt a nagy befolyást, a melyet egész környezetére gyakorol : a legkomolyabb figyelemre méltó, hogy mily meggyőződés, milyen elvek, milyen életfelfogás, milyen lelkület töltik el a női keblet. Ellenfelünk, a pápistaság, felismerte már ezt régen, s fel, is használta a maga céljaira. Szervezte, alkotta egymásután, a világ minden részén a leánynevelő-intézeteket; teremtett új, leányneveléssel foglalkozó apáca-rendeket; teremtett megnevezhetetlen számú női vallásos egyesületeket, hogy a maga céljai szerint nevelje s a magáévá tegye a női lelkeket, tudva azt, hogy az így nevelt női nem a leghívebb, legodaadóbb segítője ós céljainak egyik leghatalmasabb eszköze. Hogy ma a vegyesházasságok révén oly óriási a veszteségünk, az legnagyobb részben a sikeres pápista leánynevelósnek tulajdonítható. Tekintsen csak be akárki a statisztikai kimutatásokba, meg fog győződni a felől, hogy mig protestáns menyasszonyok százával ós ezrével alkudják el születendő gyermekeiket, a hiányos, vagy semmiféle egyházias nevelés következtében, — addig a r. kath. menyasszonyok csak csekély, elenyésző arányban vállalkoznak ugyanerre. Leikök oda van forrva hitökhöz, egyházokhoz, s attól óletök e legfontosabb pontján sem szakadnak el ; sőt szilárdságuk, hithűségök által valóságos misszionáriusai egyházuknak. Az így nevelt s hitéhez így ragaszkodó nő, mint anya is megbecsülhetetlen támogatója egyházának. Gyermekei lelkét a maga lelke mintájára alkotja, s újra hithű, vallásos tagokkal gazdagítja egyházát. Ebben van a vallásos ós egyházias nőnevelés egyik nagy fontossága, s ezért volna arra szükség a mi egyházunkban is. Ismétlem, buzgó protestáns családokra, buzgó pro testáns anyákra van égetően szükségünk; ilyeneket pedig csak igazi, evangéliumi protestáns nőnevelés mellett teremthetünk. De a nőt nemcsak mint anyát kell tekintenünk, hanem mint keresztyén egyént, mint egyháztagot is, a kinek szerepe kell, hogy legyen magában a gyakorlati egyházi életben is. Vannak az egyháznak feladatai, a melyek legmegfelelőbben a keresztyén nők által oldhatók meg. A krisztusi óvó, védő, segítő szeretetnek fenséges munkáiban a legmegfelelőbb, a legalkalmasabb munkások csak az igazi keresztyéni lelkületű nők lehetnek. A férfiak ily természetű munkáiban mindenütt van bizonyos fokú érdessóg, de a szerető női lélek, a maga gyengédségével mindig el tudja találni azt a módot, a mely mellett a szeretet és könyörület megkapja azt a krisztusi zománcot, a mely annak legragyogóbb ékessége. A mi magyar protestáns egyházunknak is volnának ilyen, a krisztusi szeretetből fakadó feladatai; de azoknak megoldására sem anyagi eszközei, sem munkásai nincsenek. De ha nincsenek: teremteni kell, s hogy teremthessen, legelső sorban is a női lelkek evangéliumi protestáns nevelését kell kezébe vennie. Ha lesznek buzgó, vallásos leányaink és asszonyaink: lesz anyagi erőnk s lesznek munkásaink is. S hogy lennének, annak bizonyítására nem hivatkozom egyébre, mint a már jól ismert Lorántffyegyesületre. Minden anyogi erő nélkül, alig néhány taggal kezdte meg ez a nemes egyesület munkáját, s íme, alig néhány év leforgása alatt már van neki, a temérdek jótétemény mellett, tekintélyes anyagi ereje s vannak buzgó, odaadó munkásai. Igen, mert kipótolta, a mit a család, az iskola és az egyház elmulasztott, s önmaga nevelt magának nemcsak áldozatkész, hanem buzgó, munkálkodó tagokat is. Itt a példa tehát előttünk, csak kövessük. Egyházunk és annak vezetői ne csak a fiak taníttatására gondoljanak s ne csak arra áldozzanak százezreket, hanem terjeszszék ki figyelmöket a leányok nevelésére is. Minden áldozat, a mit erre hozunk, olyan befektetés, a mely gazdag kamatokat hoz közegyházunk javára. Egyet azonban még ne feledjünk. Nekünk nem olyan leánynevelő-intézetekre van szükségünk, a melyeknek csak a nevök protestáns, s a hol semmi egyebet nem nyer a növendék, csak világi ismereteket, társadalmi rutint és betölthetetlen igényeket. Nekünk igazi, evangéliumi protestáns alapokon álló és evangéliumi protestáns szellemtől áthatott intézetekre van szükségünk, a hol a világi ismeretek közlése mellett hithű, áldozatra és munkára kész nőket nevelnek az egyháznak. Ne legyenek a mi intézeteink csak iskolák, még kevésbé leánygimnáziumok, hanem protestáns nőnevelő-intézetek a szó legszigorúbb és legigazabb értelmében, mert csak így tehetik meg egyházunknak azt a szolgálatot, a melyre annak nélkülözhetetlen szüksége van. Állítson azért egyházunk minél több, igazi