Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-06-24 / 25. szám

győzőleg mutatja ki, hogy ajánosi iratok minden tekintetben és ép a lógósra vonatkozólag is különböznek a philói tanoktól. Szerettem volna, ha még jobban kiemelte volna azt, hogy János ép ama legfőbb Istennel tartja egynek a logost, a kit Philo megismerhetetlennek hirdetett, s hogy a János logosa a lehető legmagasabb hatalomban, szentségben, bölcseségben, — époly magas, mint Philonak a philói logos felett lebegő Istene, s másfelől meg szeretetből mélyebbre száll, mint a mennyire a Philo logosa hajlandó. Valószínűnek tartom azonban, hogy szerző fejtegetései, úgy a hogy vannak is, lehetetlenné teszik a János evangéliuma oly igazságtalan megítélését, mint a hogy az eddig szokásban volt. Bizonyára oszolni fog a köd és ki fog tűnni, hogy egyenesen tudományellenes, nagy megtévedés volt a János logosának a Philoéval való összetévesztése, épúgy, mintha valaki Pál pistisét Plátoéval cserélné fel. Egyes részletkérdésekben eltérő véleményeket táplálok Baffaytól. E helyen azonban csak két ily kérdésről szólok. Úgyis hosszúra nyúlt már fejtegetésem. A 172. lapon a szerző, miután igen helyesen azt mondja, hogy: »Messiás-Krisztust és a spekuláció útján termelt Logos-Krisztust megkülönböztetni nem lehet«, valamivel alabb igy ír: »amazokat a keresztyénség megalapítása nagy tényének vizsgálatánál az köti le, mi az az új világ, melyet Jézus hirdetett, miben áll az az ő országa, melynek megalapításában fáradt, — addig János a hirdetőnek magasztos fenségét, tetteiben és szavaiban megnyilatkozó isteni fenségét kivánja szemléltetni*. Azt hiszem, hogy ezzel szemben a fejtegetések II. részében irtak alapján és számtalan sok bibliai vers alapján (pl. Máté IX., r. t—8; Máté X., 32-33; Máté X., 40; Maié XIV., 33; Máté XVI. 27; Máté XXII., 43—45; Máté XXV., 31—46; Márk II. 8; Márk IX , 1—7; Lukács IX., 55 -56: Lukács X. 22 stb.) elmondhatom, hogy a három első evangélium a Jézus isteni fenségének ragyogtatásában nem marad egy lépésre sem a negyedik mögött. Valóban, a három első evangélium helyes olvasását a theol. tudományosságnak újra kell megtanulnia. Hasonlóképen eltérek a szerzőtől a plúloni/.mus terjedésének kérdésére nézve. Azt hiszem, hogy szerző túllő a célon, a mikor azt akarja bizonyítani, hogy János, a mikor evangéliumát megirta, nem is ismerhette a philonizmust. Hiszen tényleg, csak ezt kellene bebizonyítanunk, s akkor nem kellene fáradságos munkával kimutatnunk, hogy János nem Philótól vette logosát. Azonban, szerintem, szükség van-e fáradságos munkára, mert egészen bizonyos, nemcsak hogy János ismerte Philo tanait — tanait és nem müveit, — hanem az is, hogy a levegő telítve volt philonizmussal, jóval a János-evangélium keletkezése előtt. Ne feledjük el, hogy a philonizmus már a misztika útjára jutott görög bölcsészet eredménye. Gondoljuk meg, hogy új pythagoreizmus és más misztikus tanok járták már jóval a Krisztus előtt, s a bölcsészeti társaságok egész serege folyton az Isten, a felettünk való, az Isten munkája s hozzánk való viszonya kérdését vitatta. A hivatalnokok és politikusok talán nem tudtak a philonizmusról vagy más misztikus tanról s tán az igazi keresztyén tanokról sem az első század közepe táján, mint a hogy a magyar szolgabirák. orvosok és politikusok nem tudnak arról, hogy mily szellemi harcok folynak 20—25 év óta a magyar protestantizmus körében; de a szellemi harcok árjában állók bizonyára jól ismerték a philonizmust már Philo életében, s még inkább a század vége felé. E kifogások azonban nem kisebbíthetik elismerése met a mü szerzője iránt. Becsületes munkát végzett, s egyúttal nagyrahivatottságaról tett bizonyságot. Vajha a magyar prot. theol. tudományosság szabadulna fel az elöiteletek alól minél előbb, s akkor megtalalná az igazi Jézust, a ki elől magat a lefolyt 3 évtizedben alaptalan és helytelen vélemények falai mögé rejtette. Budapest. 1900. május 28. Dr. Szabó Aladár. ref. theol. akadémiai tanár. A Jézus Krisztus örökkévalósága. Felolvastatott a Lorántffv Zsuzsánna-egyesületben. A Jézus Krisztus tegnap és ma ugyanaz, mindörökké is ugyanaz lészen. (Zsid. XIII. 8.) (Folytatás és vége.) Azt mondtam végül, hogy a Jézus Krisztus megvigasztal; s munkálkodásának örökkévalóságát talán ebből a szempontból tudják legjobban megérteni a mai kor gyermekei. Megváltói szerepét ma kevésbé értik meg, min* hajdanában, mert nem érzik oly erősen a bün hatalmát. Az oly általánosan elterjedt hit a végzetszerüségben, megcsökkentette a bűntudatot; az emberek nem érzik annyira felelősségüket, s így nem érzik annyira a kegyelem szükségét sem. Ez a lelki sötétség remélhetőleg múlékony; de azért nem kevésbé igaz és mély. De ha a bűnnek érzete gyöngült, nem áll ez a szenvedés érzetére nézve. Az emberek ma is épúgy szenvednek, mint valaha, s erre nézve csak egyetlen bizonyítékot kell felhoznom, de az aztán teljesen meggyőző: ez az öngyilkosságok ijesztő szaporodása. A fényűzés minden elöhaladása, s az élvezetek minden válogatottsága dacára, melyeken századunk oly mohón kapkod; a szórakozások folyton növekvő mennyisége dacára, a boldogság ritka, nem őszinte, sőt ellenkezőleg úgy látszik, hogy a szenvedési képesség egyre fokozódik és erősödik. S hiába határozta meg a tudomány mindig biztosabban a maga módszereit, s hiába hódít mindig nagyobb területet a maga dicsőségének: azért ma ép oly képtelen, mint valaha, nemcsak elnyomni, de megfogyasztani is a testi és lelki szenvedéseket, világosságot vetni bánatunkra, kétségbeesésünkre, gyászunkra" A halál, mely utolsó jelenete a drámának, melyben mindnyájunknak megvan a maga szerepe, ma is a leggyötrelmesebb, a legszívszaggatóbb talány előttünk. Ez a mi lelkünknek valódi állapota, s ki tagadhatná ezt ? Nos, evvel az elvitázhatatlan ténynyel egy más elvitázhalatlan tényt állíthatunk szembe; azt, hogy a Jézus Krisztus megvigasztal, s ezt a tényt bizonyítják, nem a világ szerencsései (mert ez nem bizonyítana semmit), hanem az emberek legszerencsétlenebbjei. Jézus Krisztus megvigasztal; a szenvedésnek értelmet és célt ad, mely azt elfogadhatóvá teszi; a halált az örökélet reményével világosítja meg; a sziveket egy mély, végtelen, határtalan szeretet bizonyosságáról győzi meg. Ez nemcsak állítás, ez valóság, melyet minden órában, minden percben ezer meg ezer ember tapasztal. Kétségbe lehet vonni ennek a vigasztalásnak értékét, s azt mondani, hogy ez csak képzelődés: de csak a vakok tagadhatják el annak hatásait. Jézus Krisztus megvigasztal, s épen azért mindig az o 49*