Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-06-03 / 22. szám

elő, mely mosolyog a hit, a bűnbánat, a bocsánat és az örökélet neve fölött; majd ha benépesítettétek Európát ezekkel a nyugoti khinaiakkal, akkor az örök evangélium, elhagyva partjaitokat, elviszi valamely ismeretlen népfajhoz a jövendőnek titkaival a legmagasabb, legszentebb, legnagyobb erkölcsi ideált, mely az emberiséget valaha megvilágosította. Bersier után franciából (Folyt, köv.) Vargha Gyuláné. ISKOLAÜGY. Fonomimikai előgyakorlatok az olvasás és irás tanításához. (Folytatás és vége.) Grosselin fonomimikai gyakorlatait következőleg ismerteti a szerző: Nem kell azt hinni, hogy az olvasás tanításánál jelentkező nehézségek legyőzésére elegendők a jó kedv, a jó akarat, türelem, ügyszeretet, szóval az összes tanítói erények gyakorlása; mert oda, különösen a hangoztatási előgyakorlatok feldolgozásához, a Stephani és Graser fontos találmányai mellé még egy olyan lélekbúvárnak a felfedezése kellett, a milyen a francia Grosseliné. E háromnak az egyesítéséből lehet alkotni egy olyan olvasás-tanítási módot, a mely a gyermek egyéniségének, korának s szellemi erejének teljesen megfelel, s melynek segélyével a legszebb iskolai rend és fegyelem fentartásával, jó kedvvel, játszva érjük el azt, sőt sokkal többet, mint a mennyit az eddigi komoly, fárasztó, kimerítő munkával elérhettünk. Ha már a gyermekkorban kell az oktatást megkezdenünk: ne forgassuk ki a gyermeket a maga valójából, hanem engedjék meg nekünk, hogy tanításunkat a gyermek természetéhez és képességéhez alkalmazzuk. Ha alakoskodni kell, tegyük meg mi; könnyebb nekünk gyermekké lennünk, mivel tényleg mindnyájan azok voltunk s saját tapasztalatainkból emlékezhetünk a gyermekkor sajátságaira, minthogy a gyermeket a magunk értelmi színvonalára emeljük. Olvasás-tanításunk pedig csak akkor lehet a gyermek természetének megfelelő, ha az emberiség fejlődéstörténetével megegyezik. Az első emberek beszéde kezdetben csak az érzelmek oly önkénytelen hangjaiból állhatott, milyeneket örömünk s fájdalmaink közben akaratunk ellenére ma is szoktunk hangoztatni. De később az állatok hangjai, vagy a tárgyak mozgása következtében keletkező hangokat utánozgatták, s ezen utánzott hangokkal az illető tárgyakat vagy állatokat meg is jelölték. így nevezték el az emberek a dongót, mivel dong; a csengetyüt, mivel cseng; a fecskét mivel fecseg. Ilyen eredet látszik a legtöbb hangutánzó szónál, milyenek : dörög, durran, csattan, koppan, reccsen, zörög, pereg, zuhog stb. Nagyon természetes tehát, ha az emberi beszédnek alkotó részeit, a hangokat, nem mesterkélten a szókból választjuk ki, hanem hangutánzás útján fogatjuk fel és úgy alakítunk belőlük értelmes szókat, mint a hogyan azok a szók a beszéd eredetével keletkeztek. Grosselin, mint nálunk Indali Péter, a mássalhangzók tiszta kiejtését úgy eszközli, hogy egyes állati, vagy a természeti erőkkel és tüneményekkel kapcsolatosan keletkező hangokat utánoztat, minők pl. a kigyó sziszegése, a tehén bőgése, vagy a szél zúgása, az óra ketyegése stb. Ezen kivül minden egyes hangot olyan kézmozdulattal köt össze, mely azzal bizonyos eszmekapcsolatban áll, s mely mozdulat rögtön a rá vonatkozó hangra emlékeztet. Pl. az n hangoztatásakor a dongó hangját utánozzuk, s a dongást mindig olyan mozdulattal kisérjük, mely a dongónak fülünk körül ide-oda való repülését jelképezi. Ha tehát az n hangját akarom a gyermekkel hangoztatni, csak a szokott mozdulatot jelzem, s ez azonnal emlékezetükbe idézi a kivánt hangot. Rendkívül nagy mértékben támogatják e jelek az emlékezetet. Ha a hang kimondása csak egy pillanatig késnék, eszmetársítás útján a mozdulat rögtön segítségére siet; mert itt a hallás és látás emlékezetéhez a cselekvés emlékezete is hozzájárul. Olyanok ezek a fonomimikai gyakorlatok, mint egy kis testgyakorlat, s az utánzás ellenállhatatlan ösztöne, a játékkedv vonzza a gyermeket, hogy abban társaival együtt részt vegyen. Legfőbb értéke és elvitathatatlan pedagógiai becse pedig abban rejlik, hogy nemcsak kizárólag az értelmet foglalkoztatja, de a gyermeknek minden érzékét, minden irányú cselekvőképességét igénybe veszi, s ezért figyelmük nem lankad, a munka sem fáradságot, sem elviselhetlen unalmat nem okoz, hanem csakis élvezetet szerez. Annyira könnyűek és természetesek e gyakorlatok, hogy nemcsak a 6 éves, de még a 3 éves gyermek agyát sem terhelnék meg. Mindamellett e jelek, melyek a hangokat kisérték, nem csupán arravalók, hogy az előadást élénkítsék, vagy a hangot emlékezetbeidézzék; mert ennél még sokkal íontosabb feladatuk is van. Azok teszik lehetővé a hangok összerakását oly módon, mely a hangoztatómódszer eszméjének teljesen megfelel. Lehetővé teszik azt, a mit eddig semmiképen érvényre emelni nem tudtunk: az előgyakorlatok folyamán a hangok összetételét, s mire egyikünk-másikunk hosszas gyakorlat után ösztönszerűleg rájött, de a minek kifejezést adni, mit másra átruházni nem tudunk: a helyes olvasástanítás titkát megfejtik előttünk. Azon szótagok összefoglalására ugyanis,' melyekben a magánhangzó előzi meg a mássalhangzót, nálunk is előfordul még itt-ott utasítás, hogy t. i. vontatva olvastassuk egyiket a másik után; de azokra nézve, melyekben a mássalhangzó, mint előhang szerepel, tankönyvirodalmunkban elfogadható nézetet sehol sem találunk. Ezek közül a legeredetibb s legnaivabb a Gönczyé, ki a következő tanácscsal szolgál : »Találtassa ki a tanító a gyermekkel, miként kell két betűt egymásután hangoztatni.* Grosselin methódusa szerint, hogy a gyermekek a vontatott olvasáshoz hozzá ne szokjanak, az előgyakorlatokat épen olyan szótagok összetételén kezdjük, melyekben mássalhangzó előzi meg a magánhangzót. Ő megtanít arra, hogy a hangoztatás elméletét nem szabad az oktatásnál szószerinti értelemben vennünk, hogy t. i. hangoztassuk a betűket megszakítás nélkül egymásután, a mint következnek. Az ő rendszeres gyakorlatai nyomán hozzá kell szoktatnunk a gyermeket, hogy az első jelre, mely rendszerint egy mássalhangzót képvisel, ne mondja ki a hangot, csak a beszédszervét igyekezzék olyan alkalmas helyzetbe hozni, vagyis előkészíteni, hogy az utána következő jelre, mely valamely magánhangzónak felel meg, mindkettőt szótaggá válva kiejthesse. Vegyük pl. a szót: só. Itt a tanítónak nem kell megneveznie az összefoglalandó hangokat, csak jelzi előbb azon mozdulatot, mely a gyermeket az s hangjára emlékezteti. A gyermekek utánozzák a mozdulatot, de nem mondják ki az s hangját, hanem előkészítik a kimondásra a szájukat, s csak mikor a tanító a második mozdulat-