Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-04-15 / 15. szám

a földön, az az égben is megoldatik.« És ha igazan örül is a Péter hűségének, lelkes szeretetének, belátásának; ez az öröm a tanítvány lelkesülten meleg szívének szól. A kedély eme melegségét, ezt a leggyöngédebb lelki életet pedig nem lehet átvinni másokra; ez egészen személyes természetű dolog. És midőn kérdésbe teszszük, hogy vájjon Péter volt-e csakugyan püspök valaha Rómában ? — az uj-testamentum azt tanítja, hogy ő az 51-ik esztendőben még Antiochiában volt. Pál az 58-ik évben irta levelét Rómába; csakhogy ebben egyáltalán nem említi Pétert, a mi különös dolog lenne, ha Péter akkor a császár-városban lakik vala. Midőn Pál az appiai úton Róma felé tartott, az ottani keresztyének eleibe jöttek; de hogy köztük lett volna Péter, arról nincs említés sehol. Pal Filippibe ír Rómából levelet; ebben szóba hozza a jó érzésű és ellenséges indulatú testvéreket; — de mért nem tesz említést Péterről, ha ez az ő közelében van ? Van egy levelünk, mely a Péter nevét viseli; csakhogy ez nem a Tiberis parti városból, hanem Babylonból van keltezve. Mondják, hogy Babylon Rómát jelent; de ha az eredeti szóhoz tartjuk magunkat — már pedig egy oly levélben, a mely nem költemény, a hely valódi nevét szokták fejegyezni — akkor nem Rómában, hanem az Eufrátes mellett fogjuk keresni Pétert. De ha végül mégis eljutott volna Rómába, ha nem 25 évig, mint a hogy a pápás írók állítják, hanem csak egy, vagv másfél évig maradt volna is Rómában, már ezzel igazolva volna-e az, hogy ő a keresztfán haldokolva. egy püspöknek, az ő utódjának csakugyan átadta volna a maga szellemi hatalmát. Nem az új-testamentum tanítja, hanem csak egy régi legenda mondja, hogy Péter csakugyan Romába ment. Ott érte az üldözés s el akart futni; de menekülése közben megjelent neki az Úr és megszólította: »Péter!* Péter felismerve .Jézust, kérdezte tőle: »Uram hová mégy ?« .Jézus pedig azt felelte: »megyek Rómába, hogy még egyszer megfeszíttessem magamat«. Erre Peter megszégvelte magát, visszatért Rómába, és ott kereszthalált szenvedett. Ez a monda a Krisztus utáni második századból ered. Sokért nem adnánk, ha ezen dolgokban biztosabb tudomást szerezhetnénk; de a feltétlenül bizonyos dolog csak az, hogy az apostol története az ismeretlenség homályába vész el. De hát tegyük fel, hogy Péter csakugyan átruházta egy utódra a maga hatalmát! Ez esetben, ha van hitünk a bölcs, isteni hatalomban, méltó joggal elvárhatjuk, hogy az ezen fenséges lelki hatalomtól áthatott utódok mindenike nemeslelkü keresztyén, nyájának igazi példaképe lett legyen. Gondoljuk csak el, hogy mit jelent az: égen és földön a legfőbb hatalom felett rendelkezni s királyoknak és császároknak parancsolni. A kinek ilyen hatalma van, nem kell-e annak, óriási felelőssége érzetében, minden földiségen felülemelkedettnek lennie? Mar pedig a a történet bizonyságot tesz a mellett, hogy a pápák között voltak igen elvetemedett emberek is, és ezt még a római egyházi írók is elismerik. Azok is épen olyan utálattal emlékeznek rólok, mint mi, és méltó lelki keserűséggel fejezik ki iszonyatukat a pápai szék megbecstelenítése felett. Ezt tudva, önkénytelenül is ajkunkra tolul a kérdés : hogyan ? hát a mindenható, igaz és irgalmas Úr Isten olyan emberekre bízta volna az ő égi és földi legfőbb hatalmát, a kik nem riadtak vissza semmiféle gazságtól, semmiféle iszonyatosságtól s csak legvadabb szen -vedélyeiknek hódoltak?! Aztán voltak olyan pápák is, a kikre nem lehet ugyan semmi gonoszságot sem rájok bizonyítani, de a kik annyira belemerültek a világi üzelmekbe, hogy ismét fel kell vetnünk a kérdést: hát ezek a Jézus Krisztus utódai?! Eszünkbejut p. o. II. Gyula pápa. a ki földi birodalma kibővítése céljából maga is harcba ment és mint hadvezér, a háború iszonyata közepette úgy nézett ki, mint egy condottiére, mint egy bérenc-had feje. Vagy rámutatunk X Leóra, a kinek a hatalmas Péter templom kiépítése és kora hírneves művészei támogatása céljára rengeteg összegekre volt szüksége és e célból átküldte az Alpokon a bűnbocsátó cédulákkal embereit, hogy mennél több pénzt harácsoljanak össze a lelki vaksagban tartott emberektől. Tudjuk, hogy ez a pénz utáni hajsza ébresztette fel a német nép lelkiismeretét; tudjuk, hogy Svájcból is kiutasították a pápa búcsú-árúsait. Igen egyszerű történeti tény az, hogy 1517. okt. 31-ike nem lett volna a német reformáció kezdete, ha akkor nem X. Leó, ez a jókedélyü. de könnyelmű egyházfejedelem, hanem az ő komoly és érdemes utóda, VI. Adorján ül a pápai széken, a ki az egyház romlását szívéből fájlalta. Mert hiszen Luther igyekezett megmaradni a római egyházban és csak óriási belső küzdelmek után szakadt el attól. És egy komoly pápa mindenesetre igazat adott volna neki a bünbocsánat-áruló Tetzellel szemben. Már Zwingli egészen más ember volt. Ő eleitől fogva olyan intézménynek tartotta a pápaságot, a melynek semmi alapja a bibliában és minden habozas nélkül vetett el mindent, a mit a Szentírásból bebizonyítani nem tudott. És eloszlik-e a nehézség, ha csak a kiválóan derékpápákra gondolunk? Ezek között sok volt olyan, a ki, mint egyszerű keresztyén, egész tiszteletünkre érdemes. Ott van p. o. nagy Leo, a ki még a hunnok fejedelmében, Atillában is tiszteletet tudott ébreszteni maga iránt és a ki pusztán egyéniségének szentsége által rettenetes pusztulástól mentette meg Olaszországot. Vagy ott van Nagy Gergely, a szegények barátja, a külföldi misszió jámbor szervezője. A hármas korona viselői között lehetne még többet is találni, a kinek lelki nemessége és szűzies érzülete minden kétségen kivül áll. De feltéve, hogy a pápa csakugyan Krisztus tanítványának utóda: mégis úgy fogadhatjuk-e ítéletét, mintha maga Isten beszélne általa? Gondoljunk csak arra, hogy még a pápák legjobbjai is helyeselték a hitnyomozó törvényszékeket, a melyek máglyára küldték a hivők ezreit. Gondoljunk arra, hogy még egy olyan pápa is, mint a milyen IX. Pius volt, kárhoztatta és Isten haragjával sújtotta a vallás-szabadságot, a sajtó-szabadságot és a szociális törekvéseket, mint keresztyén ellenes dolgokat. Vájjon eme kárhoztató ítéletekben fel lehet-e ismerni Isten szavát? Mi protestánsok egész bizonyossággal meg vagyunk győződve a felől, hogy a legnemesebb és a legbensőbb lelki élet csak a szabadság levegőjében élhet és hogy az igazság csak úgy vívhatja ki a teljes diadalt, ha szabadságot biztosítunk a gondolatnak, az Írásnak és az érvelésnek. De már a római egyház nem tudja elviselni a szabadságot. Ezért kell a pápának is csalhatatlannak lennie. Valahányszor a pápa csalhatatlanságáról hallunk, mindannyiszor Pál apostol eme szavai jutnak eszünkbe: * minden tudásunk és ismeretünk csak rész szerint való*. Tudatával bírunk annak a nagy különbségnek, a mely köztünk véges lelkek és a végtelen Isten között van ; fenkölten gondolkodunk Isten nagyságáról, s nem tudunk megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy lehetséges volna földi ember szavát úgy fogadni, mintha azt maga Isten mondaná. A hivő római keresztyén azonban túl teszi magát ezeken a történeti és gyakorlati szempontokon; mert a mi egyszer valakire nézve lelki szükséggé lett, azt léikéből, kivált ha mély gyökeret vert, kitépetni nem engedi. Minket azonban nem köt ilyen lelki szükség a