Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-04-08 / 14. szám

LXV, LXXIX. és XC ik zsoltárokat: ez utóbbit két átdolgozásban is, t. i. a saját és a De Wette gondolat csoportja szerint. Az átdolgozások elé megjegyzéseket bocsát az iró, s ezekben egy fontos kérdést vet föl, hogy t. i. az átdolgozásnál meddig mehet a módosítás ? Szerzőnk szerint addig már nem mehet, hogy az átdolgozott darabok (zsoltárok) úgynevezett keresztyén jelleget nyerjenek. Ily módon semmi sem maradna bennök az eredetiből, a zsoltár néven kivül. »Én — mondja a szerző — idáig nem mentem, noha némelyek azt óhajtanák. Tehát meddig mentem ? A tartalom megállapítása után figyeltem a parallelizmus minőségét. Ekkor aztán arra törekedtem, hogy a tartalomból legalább az alapeszme átjöjjön, a torma pedig megmaradjon, sőt itt-ott teljesebben kiépíttessék. A nyelvezetben rövidségre, tömörségre, egyszerűségre törekedtem. Egyenlő értelmű szavak között választásomban előnyt adtam a rövidebbnek, régibb keletűnek és egyszerűbbnek. Mellőztem tehát a hosszabb kifejezést, a modern szólamot, a kevéssé világost, a kevésbé egyszerűt*. Hogy e vezérelvet követi, igazolásul ide irjuk a példákból a 32-ik zsoltárt átdolgozott alakjában. A XXXII-ik zsoltár. Óh mely boldog az oly ember éltében, A kit az Isten bévett kegyelmébe; Kinek az Úr elengedé a bűnt, S lelke viharja háborogni szűnt; Arcán sem űl a tettetés szine : Tisztán, üdén megnyílhat már szíve. Nem így valék, míg bűneim lepleztem; Csontom erőit roskadni éreztem, Velőmben égett izzó gyötrelem, Nappal sóhajték, sírtam éjjelen; Sújtó kezed Uram súlyos vala, Már-már a sírba hulltam általa. Bűneim ekkor elődbe kitártam, Rejteni már egy igét se kívántam ; Terhem alatt aléltan, törötten, Irgalomért Uram hozzád jöttem, Bűnvallásra olvadott kebellel, S te jöhettél atyám kegyelemmel. Minden lélek hát néki énekeljen, Özönvíz hátán bár özönvíz keljen : Nem hat hónáig a mérhetlen ár, Ember imája mégis oda száll. Lankadt lelkem bár súlyos harc miatt: Erőm pezsdül, ha kürtöd megriad. Hallom is immár biztató beszéded: Adok jó ösvényt, jó ösztönt is néked; Lelkedbe fényt, mely útadón vezérel, Szemem kisér, hogy küzdvén ne félj. Mégse vagy állat, mely kötve legel. Lelked zaboláz, lelked fölemel. Jaj, bűneinknek tövise ezernyi! Boldog, ki hozzád jő kegyelmet nyerni. Mind, mind örüljön, kinek él hite, Boldog ember, ki bizvást jő ide. Minden lélek dicsérje istenét, Zengő szóval áldja ő szent nevét. Azokkal a zsoltárátdolgozásokkal, melyek nemcsak a bizottság által eddig kiadott 6 füzetben, hanem egyházi lapjainkban szétszórtan, vagy önálló füzetekben (Begedie, Kecskeméthy Ferencé) megjelentek, méltán versenyez Vásárhelyi e füzethez adott 12 zsoltára is. A mennyiben pedig tanulmányai e részben idáig egyedül állanak irodalmunkban, (sem a theológiai, sem philologiai téren mások ezt nem tették): méltó elismerés illeti őt mint első úttörőt. Szentkúty Károly. BELFÖLD. Helyzetünk képe s kötelességeink. Bemáth Elemér gondnoki megnyitó beszéde a felső-zempléni ref. egyházmegye március 29-én tartott közgyűlésén, Nagytiszteletü egyházmegyei közgyűlés! Mielőtt közgyűlésünk rendes ügyeinek tárgyalására áttérnénk, — engedje meg a tisztelt közgyűlés, hogy e helyről némely alkalomszerű dolgokról megemlékezzem. Az utóbbi időben, közéletünk terén, — sajnos, több oly jelenség merült fel, a mely aggodalommal tölt el bennünket a felől, hogy az az örvendetes haladás, melyet ez utóbbi években egyházi életünk terén tapasztaltunk, abban az irányban, hogy hazánkban az egyházak közötti teljes egyenlőség és viszonosság végre valahára érvényesüljön ; — mondom : ez az örvendetes és sikerrel bíztató haladás mintha az utóbbi időben megállapodott volna, s egyes komoly jelenségek mutatkoznak, a melyek kétszeres kötelességévé teszik minden ref. embernek, hogy a dolgok menetét kiváló figyelemmel kisérje s a valódi, hamisítatlan ref. közszellemet ébren tartsa. Sokak előtt, s különösen a más vallásfelekezet hívei előtt sajátságosan fog hangzani e kifejezés: »reforrnátus közszellem !< Ámde a ki tudja, hogy mi az a református közszellem, a ki tudja, hogy az nem egyéb, mint az egyházi életnek az a kultusza, a mely a tiszta vallási és erkölcsi élet nemes és igazi benső ápolásán felül a szabadelvüséget, a haladást, az egyházak közötti teljes jogegyenlőséget és viszonosságot, a felekezetek közötti békés testvéri egyetértést s a rendületlen hazafiságot irta zászlójára : az bizonyára egyetért velünk, habár más bitelvek szerint s más templomban dicséri is az egek urát; a mint együtt tartott és együtt érzett velünk a múltban is nem egyszer az egyházunkhoz nem tartozó sok jeles hazafi akkor, a midőn egyházunk szabadságáról és alkotmányos jogainak megvédéséről volt szó. Ketségtelen ugyan, hogy törvénykönyvünkbe van iktatva s elvileg ki van mondva a vallásegyenlőség és viszonyosság, azonban a gyakorlati életben még ma sem érvényesül teljesen.