Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-03-18 / 11. szám

tant, mint főtárgyait. Egyháztörténelmi előadásaiban egy hosszú élet fáradhatatlan buzgalmával gyűjtött tudományos ismereteivel, és a világnak időnként más-más arculatot adott, korszakokat alkotó események rugóinak mély elméjű felismerésével, valamint kritikájának részrehajlatlanságával tűnt ki. A kort mozgató nagy eszméket szerette egy-egy a korbeli történeti jellem alakjában felmutatni. Ezt az alakot oly megragadó plaszticitásában tudta hallgatóinak lelki szemei elé állítani, mintha csak márványba véste volna. Szivünkhöz szólt és ellenállhatlan erővel ragadott magával; szinte megbűvölt és hatása alól nem szabadulhattunk. Máskor viszont egy-egy rövidebb korszakot választott ki a történelemből. S az így kiválasztott nevezetesebb korszakok történelmét rendkívül aprólékos részletességgel adta elő. Szokása volt, a mi különben nagy tudósoknál fölöttébb gyakori, hogy előadása közben a képzettársítás folytán eszébe ötlött eszmék és események hatása alatt sájátképeni tárgyától el-eltért; de azért a főesemény és a vele látszólag össze nem függő mellékesemények között mindig meg tudta teremteni az összekötő kapcsot. Egy-egy kiváló történelmi alak élettörténetének, jellemének, lelki világának nem volt olyan, valamennyire is nevezetes mozzanata; egy-egy történelemi eseménynek szinte jelentéktelen fázisa, a melyet ő nem ismert volna. Előtte még a legkisebbnek látszó adat sem volt annyira jelentéktelen, hogy az illető jellem egyéniségének teljes megértéséhez, vagy az általa ismertetett korszakról, eseményről hü kép alkothatásához fontosnak ne tartotta vo'na. Hogy mennyire lelkesültünk egyháztörténelmi előadásaiért, bizonysága az, hogy leírás céljából többször kértük tőle kéziratban levő, rendkívül részletesen kidolgozott müvét; de azt soha sem volt hajlandó átengedni. Szerényen szokta megjegyezni, hogy munkájában sok a fogyatkozás, a mely javításra szorulna. Pedig művének, különösen magyar protestáns egyháztörténelmének minden lapja elárulta, hogy egy szakismeretekben, élettapasztalatokban szinte páratlanul gazdag, bámulatos éles ítélőképességgel megáldott és az igazság szeretetétől teljesen áthatott tudós elmének terméke; egy tudósé, a ki nem csak tudományának felhalmozott kincseinél, hanem azon meglepő ügyességnél fogva is, melylyel az események zűrzavarában rendszert teremt s azokat fölöttébb tetszetős formába önti, méltó a legnagyobb elismerésre. Hasonló módszert követett keresztyén erkölcstana előadásánál is, a midőn az egyes erkölcsi elvek fejtegetésénél még inkább értékesítette gazdag élettapasztalatait. Alig van az ember erkölcsi életének mozzanata, a melynek közelebbről megvilágítására, mintegy szemléltetésére számos találó példát ne hozott volna föl. Arra is nagy súlyt fektetett, hogy előadása lehetőleg alkalomszerű legyen. E végből bevonta magyarázata körébe és éles elmével bírálta a politikát, a fontosabb napi eseményeket, a társadalmi és egyházi téren kifejtett tevékenység különböző nemeit. Kárhoztatta a mai kor anyagiasságát, az eszményekért való lelkesedés csökkenését, az igényeknek szinte a végtelenségig fokozását, a világi örömök után való futkosást, a szélhámosságot, az irodalom és művészetek feslett irányát! Ostorozta a mulatságoknak jótékony célokra rendezését, a mi míg egy részt keresztyéni szempontból teljesen értéktelen, addig más részt a szociálizmus pusztító tüzét szítja ! Elítélte a kitüntetések hajhászását és a jubileum-kórságot, bankettjeik s felköszöntőik özönével, mint a melyek a kálvinizmus puritán tanaival szemben alkalmasak a köztudatban annak a gondolkodásnak a megnyilvánítására, mintha a kötelesség teljesítése már magában érdem volna. Ilyenkor szigorú erkölcsi biró volt; hasonló a haragvó Jézushoz, midőn a jeruzsálemi templomban ostort ragadott a vámszedők és galambárusok kiűzésére. Máskor viszont, midőn az erény fenségét apostoli lelkesedéssel dicsőítette: jóságos arca átszellemült és szinte dicsfénytől ragyogott. Szelid tekintetű szemeiben a lelkesedés lángja lobogott és hangjában volt valami szívhez szóló, a mi a lelket foglyul ejté. Kéziratban levő keresztyén erkölcstanában a tartalmi és a formai szépség egymással párosul. Stílusa gördülékeny és szinte a pedantériáig szabatos; a biblia ódonszerűsége és méltóságos fensége ömlik el rajta. Nyelvezete oly kristálytiszta, a milyennel kevés tankönyv dicsekedhetik. A magyarosságra kifejezésben, mondatfűzésben egyaránt, rendkívül sokat adott. Az idegen szavak használatának nem volt barátja, s a napi sajtót nem győzte eléggé kárhoztatni, mivel magyartalanságával megvesztegeti a nyelvérzéket. Kivétel nélkül szerette mindenki, a mi különben természetes is. A kik csak egyszer találkoztak vele, dicsértek egyszerű közvetlenségéért, szelidlelkűségéért, nyájas modoráért. Mi ezen erényein kivül még nagyrabecsültük azért a csodálatraméltó összhangért, a melyet apostoli lelkesedéssel hirdetett magasztos elvei "és mások előtt tükörül ragyogó áldott élete között teremtett. A mi ő iránta való szeretetünk azonban teljesen elenyészett ama szeretet mellett, a melylyel az ő szive minket szeretett. Rendszerint »kedvesének szólított bennünket és ha óra végén valamit kérdeztünk, vagy kértünk tőle: gyengéden kézen fogva vezetett, mint az édes atya járni tanuló gyermekét. Mert lelki atyánk, »jó mesterünk* volt, a ki törekedett bennünket az ő képére és hasonlatosságára formálni s mint Pál apostol a galatákat »ujonnan szülni, hogy bennünk, a Krisztus megábrázoltassék«. (Gal. IV: 19.). Bizony, hogy szivünk a gonoszt, az aljast gyűlölni, a szépet és nemest becsülni tudja; hogy az igazság és erény sokszor későn bekövetkező diadalának örvendhetünk, s hogy lelkünkben ott él a Krisztusnak szerelme : azt egy igen jó részben neki köszönhetjük, ki bennünket igaz szeretettel vezéreigetett az istenországa keskeny ösvényén. Tóth Dániel a babérra, a melyért úgy szólván csak kezét kellett volna kinyújtani, nem vágyott. Előkelőbb állás, mint a melyet Isten jóvoltából betöltött, nem csábi-22 •