Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1900-03-11 / 10. szám
Az 5-dik vasárnapi énekhez Jézusnak eme szavai szolgáltak mottóul: »Simon, Jónának fia! szeretsz-e engem?* A felelet nagyon mesterkélt, zsoltárellenes és eszünkbe iut róla a »zengő érc és pengő cimbalom.* P. o. Im, a világ zajgó habján, lm, a szellők halk fuvalmán, Ott jár az Úr, ott hallik hangja ! Hol a hajnal fénye csillan, Hol az esti csillag villan, Őt látom ott is, ő jár arra ! A többi versszaka kevésbé fiatalos ugyan; de elég ez maga is, hogy tőle visszariadjunk. Eredetije Albertinitöl való. A 6-dik vasárnapi ének az Isten szerelmének véghetetlenségét festi, azzal a szent meggyőződéssel, a mit a kétsoros refrén által fejez ki a szerző: Véget ér itt mindenem, Csak Isten szerelme nem ! Úgy megüti a lelkünket ez a »mindenem* szó. Igazság-e az a mi benne van ? Elvész-e hat mindenem csakugyan?! Keresztyén nézet-e ez valóban?!. . Különben ez a szokatlanul hosszú (9 versszak 10—10 sorral) ének nem szegény a tartalomban, s általában véve formailag is megáll, s végén még a Véget ér itt mindenem magyarázata is meglelhető. — Elmélkedő, merengő, tűnődő, mintha a Poe Edgár »//oZfó«-ját hallanók itt-ott megcsendülni a sorokban és a sorok között. Hosszúságát az magyarázza, hogy ez egyike a tíerliard Pál itt bemutatott énekeinek. — Bizonyos irálybeli változtatásokkal a gyülekezeti énekes könyvbe is bejuthatna ; de inkább helye volna egy magán-jellegü gyűjteményben. — Dallama nincs. A köznap reggeli 3 ének mind, — az estvéli 4 ének pedig felerészben elfogadható. Az első reggeli ének a 66-dik zsoltár dallamára van írva. Eleje hasonlít az 5-dik vasárnapi ének kezdetéhez, s így még javítandó; a többi verse (összesen 4 versszak) is eltűri a simító kezet. Az »arany sugár*, » rémes árny*, az >ügyet tar tasz«-féle kifejezések mindenesetre szelidítendők. Az utolsó versszaka ez: Jövel, jövel, Isten kegyelme, Ragyogj reánk fényes napunk; Mert életünk útjára kelve, Magunkban mi nem bízhatunk. Maradj velünk egész napunkon, Maradj velünk mind esteiig; Sőt akkor is ragyogj utunkon, Ha majd időnk mind eltelik. Még ebben is több van ugyan a szóból, a szavakkal való játékból, mint azt a szent, zsolozsma természete elviselheti; de újabb átnézés ezen hamar segíthet. A 2-dik reggeli ének a Tompáénak átdolgozása. így, a mint van, ez is ráillik a 66-dik zsoltár dallamára. Tompáért is, a ki a gazdag tartalmat adta hozzá, a szerzőért is, a ki azt méltóképen kipótolta és formába öntötte, — örömmel üdvözölhetjük. Első versszaka így hangzik: Szállj, szállj reám is, reggel fénye! S áhítatom szent szárnyai Vigyétek föl lelkem az égbe, Hová úgy óhajt szállani ! Ez új napom felvirradtára A szivem is hálára gyul, S felszáll az égbe tiszta lángja, A honnan fényt áraszt az tir. Ilyen ihletes a többi is. Üdvözöljük ismételt elismeréssel. A 3-dik reggeli éneknek nincs dallama; hat soros 4 versszak az egész. Egyszerűen nemes, minden pathosz és színes kifejezések nélkül ; ez képezi becsét. A köznap esteli énekekből a két elsőt ítéljük felvételre érdemesnek. Az egyikhez Arany adta a tartalmat a » Fiamnak* című költeményével, a másiknak Tompa, az ő ismeretes estvéli énekével, a mely a fönebbi reggelivel egy ihlet szüleménye. Az első a 35-dik. a 2-dik a 66 zsoltár dallamára készült. Jól esik rajtok elmerengenünk s felsóhajtanunk egyúttal amaz elköltözött nagyok után, a kik nem írhatnak már éneket! . . . Az elsőnek első versszakában a 3. és 4 dik sorok nehézkesen következnek a két elsőre; a második versszakában a 2-dik sorban sok az egytagú szó, egyéb gyengéje alig található; a 2-dik énekben ennyi sincs, álljon itt az elsőnek is, a másodiknak is egy-két versszaka szájízelítőül: Hála Isten, estye van már, Fáradt testre nyugalom vár. Szívem immár te se csüggedezz, Mig az éjnek árnya elfedez ; lm az édes, csendes álom Istentől száll angyal szárnyon. Kezeinket összetéve, Imádkozzunk, Istent kérve! (Első vers.) Hála Isten, estve van már, A hívekre nyugalom vár. A ki fáradt, Istenben bizva, Az éjjelét is ő rá bízza. Édes álom, csöndes álom, Szállj reánk hát angyal szárnyon. Kezeinket összezárva, Imádkozzunk, Istent áldva ! (Utolsó vers.) Az estvéli ének első és utolsó verse pedig ez: Tünő napunk végső sugára Még ott ragyog napnyugoton; Szivemben is a hála lángja Kigyúl, a míg elnyugoszom. Áldom az Istent, ki az embert Vezéreli mind esteiig, S ha rá borítja bár az éjjelt, Angyalai megőrizik. Elmúlt a nap, az alkonyat száll! Éltünk is így végére jut; A síri éjnek álma ott vár, Hol véget ér a földi út. Uram, ne hagyd ezt elfelednünk, Hogy majd, ha a végóra üt, A sírban is nyugalmat leljünk Veled, ki ott vagy mindenütt! Az utóbbi két estveli énekben is van elég tartalom a további csinosításra. Az elébbit egyszerűsége emeli; az utóbbi Gerhard-féle, szintén gondolatokkal ékes, de efféle énekünk van már a régebbiek között is elég. Az egyetlen úrvacsorai ének Tompától való a 162 dicséret dallamara. Ez is megérdemli a felvételt. Ha a 6-dik versszaka kimarad s a 8-dik és 9-dik némi módosításon megy át, még inkább elfogadható lesz. — Nincs kellő logikai menet e versszakban:
