Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-25 / 8. szám
De ezeknél is színtelenebb az 5-dik vers átdolgozott mása, a mely így hangzik: A keresztre odaszegzett Kezekkel függ már a fán, Vére festi a keresztet, Vére foly a föld porán ; Végre fejét lehajtva S szent atyjához sóhajtva, Kibocsátja gyötrött lelkét, S meghal, a mint elvégezték. Abból az erőből s élénk színből, a mi a 13-dik dicséretben olyan duzzadóan s szinte szemsértően mutat kőzik, ide kellene egy adag, hogy aztán ez a dicséret ne csak formailag, de tartalmilag is kifogástalanná váljék. Ujabb átdolgozása még kívánatos. A 19-dik dicséret a halál felett vivott diadal népszerű apotheózisa. Ha teszünk hozzá, ha veszünk belőle, utána jajdul a szivünk. Az átdolgozó is erezte ezt s csinyján bánt ezzel a kedvencünkkel. De a zenei ritmus itt is parancsolt vele, s a terjedelemből is tanácsosnak vélt valamit elvonni, t. i. a kevésbé ismeretes és használatos 4-dik versszakot. Ez a terjedelembeli változtatas az, a mibe itt a legkönnyebben bele nyugodhatunk. Nehezebb volna már megszokni az első verset ilyen alakban: Jézus, ki a sírban valál. Mégsem győzött le a halál, Mert szent tested el nem porhadott, De dicsőbb létre feltámadott. Keresztyének fel örömre ! Ellenségünk meg van törve; Lelkesítsen űj reményünk: Él a Jézus, mi is élünk ! Ugyan ilyen nehezen tudnánk beletörődni abba is, hogy a sirok felett is vigasztalással zendülő eme sorok helyeit: Nincs már szivem félelmére Nézni sírom fenekére . . . így énekeljünk ezentúl : Nem nézek már többé félve ' A sötét sír fenekére . . . Ellenállhatatlan szépségekkel teljes módosítás bírhatja csak legyőzni a megcsontosodott közvéleményt és közszeretetet az ilyen hússá és vérré vált szent költeményeknél, mint ez a 19-dik dicséret is. Az előttünk lévő meg nem olyan, nem egészen olyan. Jóval nagyobb sikerrel módosította az átdolgozó a 34., 61., 67., 68., 72.. 140.. 179. és 190. dicsereteket; pedig a nagyobb rész ezek között is olyan, a mihez jóformán oda szokott a nagy közönség szive, lelke. (Folyt köv.) Anonymus. MISSZIÓÜGY. Jelentés a keresztyén diákok londoni nemzetközi missziói konferenciájáról. (Folytatás.) A szövetség jelszava, a melyet az amerikai szövetség ajánlatára az 1896-iki liverpooli konferencia fogadott el: »a világ evangélizálása a mai generációban«. Nagy jelentőségű és sokak előtt vakmerőnek látszó jelszó ez. Keresztyénné és pedig igaz keresztyénné tenni az egész emberiséget az egész földön. Nem lehetetlen, — nem képtelen törekvés-e ez, és épen fiatal, nem is csupán theológus, hanem legnagyobb részben világi tudományokkal foglalkozó emberek részéről?! Arra vállalkozni, a mit a Krisztus és apostolai sem tudtak megvalósítani, nem vakmerő, nem beteges rajongásból származó gondolat-e? Nem; épen nem. Nincs benne semmi képtelenség, semmi vakmerőség, semmi beteges rajongás ; hanem van benne Istennek Lelke, az evangéliumi keresztyénségnek szent hivatása tudatára emelkedése. Hiszen nem azt adta-e a Megváltó utolsó parancsolatképen tanítványainak: »E1-menvén, tanítványokká tegyetek minden népeket* ; nem azt mondá-e, hogy mielőtt az istenországa beteljesednék, előbb prédikáltatnia kell az evangéliumnak az egész földön, hogy az minden pogányoknak bizonyságul legyen ? S ezekben nem a világ evangelizálását tűzte-e ki Jézus az ő vallása végcéljául? Ebből az óriási feladatból megoldották az apostolok és az első keresztyén egyház azt a részt, a mely nékik jutott. Ők evangélizálták az akkori világot. Megdöntötték a pogányságot, s új életet teremtettek a multak romjain. A Krisztus tudománya diadalmaskodott: de vájjon ezzel be volt-e végezve a világ evangélizálása ? Korántsem. A világ akkor még csak a római birodalom határáig terjedt; népek, országok, világrészek ismeretlenek maradtak még ő előttük, oly nagy számmal, oly kiterjedéssel, hogy azokkal szemben a római világbirodalom is csak egy kicsiny országocska volt valóban. Hát ezek nem tartoznak a világhoz, az azokon és azokban élő emberek nem mind Istennek gyermekei, a kik szintén üdvösségre teremttettek? Kétségtelenül igen, s előttük is prédikáltatnia kell a Krisztus evangéliumának, minekelőtte az Istennek országa beteljesednék. S a még pogány emberiség mellett mennyi a közönyös, hitetlen, a pogány a megkeresztelt emberek között is! Hányan és hányan vannak közöttünk, a kik nem fogadták még be leikökbe a Krisztust s életökbe az ő megváltó, újjászülő, megszentelő erői! ! Nem kell-e tehát ezeknek is hirdetni az örök életnek beszédét, hogy megtérjenek és éljenek?! Nem hangzik-e tehát a Krisztusnak utolsó parancsolata: »Elmenvén, tanítványokká tegyetek minden népeket* a mai igaz keresztyénekhez is? — Igen, hangzik, s azok az ifjak, a kik jelszavukká a világ evangélizálását tették, ezt a parancsolatot értették meg s ezt akarják betölteni. Hogy a jelszóban ott van az is, hogy e nagy munkanak a ma élő generáció idejében kell meg-