Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-05 / 6. szám

emberi nem isteni nevelésének története észlelhető; de magát az Istent nem bírják és nem is ismerik azt. »Isten nélkül valóknak« mondja őket Pál apostol »a világban*. S nemis hiányzik a kötelék, a melylyel őket kezében tartja az Isten : a benső pszichológiai ép úgy, mint a külső természeti; de maga »az ismeretlen Isten* előttük a természetben olvadt fel. A pogányság tehát nem vallástalan. Sejti és keresi az Istent. Az épen az antik világ nagysága és szépsége, hogy az a kereső vallások világa; de keresése nem vezet eredményre, mivel a pogány ember nem tud elszakadni a hatalmas természettől.S a filozófiai világtagadás az antik kultura végén sem más, mint épen csak megtagadása a világnak és korántsem a valódi személyes Istennek felismerése. A világ helyett csak az általános létnek, a természetnek általánosítását ismeri. Az Isten és a világ, a személy és a természet elvi megkülönböztetésére nem tudott eljutni. Minden természetvallásnak pantheisztikus alaphangulata van, a melynek alapján az ember és az Isten közötti személyes vallásos viszonyról szó sem lehetett. Azért ismeri a pogányság csak a végetlen és a véges közötti metafizikai, nem pedig a szent és a bűnös közötti ethikai különbséget. Előnye az ó-szövetségi vallásnak a pogányság felett, hogy a szent Isten és a bűnös ember közötti ellentétnek egész komolyságát ismeri, hogy tehát nem csupán a hatalom és a tehetetlenség, hanem egyúttal a szent és a bűnös közötti ethikai különbség tudata is élt híveiben a legerősebben. Ez az űr, a melyet csak az isteni kegyelem hidalhat át. Izrael épúgy, mint a pogányság áldozatot hoz az Istenség kiengesztelésére; de az áldozat jelentősége egészen más, mint a pogányságban. Nem a bűnös ember maga háríthatja el az ellentétet, s érheti el az Istenség kegyét, hanem maga az Istenség nyújtja a kiengesztelés kegyelmét a megtérő bűnösnek. Ez Izrael egész reménye, s ez a kiengesztelés nagy napjának valódi jelentősége. A bűnök bocsánatán alapul a zsidó nép és az ő Istene közötti szövetsége. A jelenkor előképe a jövőnek. Ez az ó-testamentumi Izrael s az ő történetének éltető lelke és éltető eleme. A keresztyénség valódisága annak, a mit a pogányság tévedező útakon keresett, s a mit az ó-szövetségi zsidóság képekben, hasonlatokban és jövendölésekben remélt: t. i. az Isten és az ember kiengesztelésének vallása, mindkettőnek különbsége alapján. Megfelel az az Isten és az ember lényegének s a kettőjök közötti viszony erkölcsi követelményének egyaránt. Magasabb azonban, mint az erkölcsi, nem létezhetik. így a keresztyénség, vallástörténeti alapon a többi vallások igazságának bizonyul. És erkölcsi igazságnak bizonyul a keresztyénség a a ker. ember benső tapasztalata előtt is. A a bölcseségnek és az ismeretnek kincsei is a keresztyénségben vannak összefoglalva. Joggal mondották a keresztyénségről, hogy kátéjában gazdagabb és igazabb tudása van, mint Sokratesnek vagy Platónnak a maga bölcseletében. Az egy szükséges dolognak kérdéseire itt megtaláljuk a feleletet. Létünk valódi céljáról és jelenünk igazi értelméről van itt szó. De a magva a kérdésnek nem intellektuális, hanem erkölcsi természetű, s érdekei azok nem csupán a tudásnak, hanem a lelkiismeretnek is. Az Istenhez való benső viszonyunk erkölcsi igazságáról van itt szó, a melynek kérdései fulánkját képezik a mi lelki életünknek. »Egy jó lelkiismeretnek az istennel való szövetsége* (I. Péter 3: 21) az, mely békére vezet a mi Istenünkkel és önmagunkkal. S ez a béke, ez a belső, személyes harmónia a valódi célja minden dolognak. S csak ha e harmóniába eljutottunk, akkor értük el életünk célját s nyertük el az igazságot. Erről azonban közvetlenül bizonyos a keresztyén. Mert »megigazulva a hit által, békénk vagyon az Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.* Ez az a hittudat, a melyben önmagát találja meg a keresztyén ember, s a melyben mindnyájan, mint istennek gyermekei egyek vagyunk. Ez a benső erkölcsi önbizonyosság aztán a személyes élet erkölcsi megújulásában is nyilvánul. Az Istenhez való üdvviszonyunk személyes életünk megszentelését is maga után vonja. Ezt tapasztalhatjuk mindannyian. A keresztyénség — mondja Nietzsch »System der christl. Lehre« c művében — idiótákból tanítókat, bűnösökből szenteket, ellenségből barátokat s a világból istenházat formált. S a mi áll az egyes életről, áll az összeség életéről is. Ha a keresztyénség pusztán csak poézis, vagy pszichológiai jelenség volna, úgy annak csak individuális jelentőségről lehetne szó. De ha az az erkölcsi személyiség dolga, úgy jelentősége általános természetű, mert a személyes és erkölcsi egyúttal az általános érvényű. A mi a benső élet hatalmának bizonyul, az egyúttal az emberiség életének erkölcsileg megszentelő hatalma is egyszersmind. Bizonysága ennek az a hatás, a melyet a keresztyénség kifejtett a világban. Azt állították ugyan, hogy az emberiség története erkölcsi haladást nem mutat; a bűnök, szenvedélyek és vétségek ma is a régiek s legfejebb az intellektuális téren haladunk némileg. A valóság azonban ellentmond ennek. Az antik világ megtérést nem ismert. Még Celsus is, a keresztyénség ellensége, Aristoteleshez hasonlóan tagadja az erkölcsi átalakulás lehetőségét. A keresztyénség ezerszer tett erről bizonyságot. A filozófusok az antik világ végén a beteg emberiséget gyógyító orvosoknak mondották magukat, s mégis kezük alatt ment tönkre a világ. Az evangélium ellenben megújító erőnek bizonyult minden téren. S hogy a keresztyén időben is sok maradt a régi bűnökből, az csak a mellett bizonyít, hogy az evangélium még nem hatotta át eléggé a világot. Másként állana közöttünk a dolog a világon, ha az emberek jobb keresztyének volnának. A keresztyénségről el kell ismerni, hogy az az emberiség vallásos-erkölcsi és értelmi megújulásának kiapadhatatlan forrása. A keresztyénség tehát az igazságnak bizonyul úgy a vallástörténeti összehasonlítás, mint a benső személyes tapasztalás s az emberiség története útján, és pedig mindenkoron az élet erkölcsi igazságának bizonyul az egész vonalon. Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás.