Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-12-31 / 53. szám

ték az anyagi gondok, most, ezek alól jó részben felszabadulva fogjon hozzá mindenki az odaadó lelkipásztori működésnek s álljon szolgálatába anyagilag és szellemileg a protestáns irodalomnak. — Mindkét dolog igen fontos és figyelembe veendő; de közülük még is az utóbbit emeljük ki. Az első is szükséges; de bizva magyar kálvinista papságunkban azt erősebben hangoztatni feleslegesnek tartjuk. A második azonban nemcsak szükséges, hanem életérdeket is képez. Ettől függ valláserkölcsi egyházi és irodalmi életünk föllendülése. Visszhangoztatjuk azért mi is s Benevolus szavaival kívánjuk: »Vajha ne kiáltó szavak lennének gondolataink, a melyek hatás nélkül hangzanak el a pusztában; hanem meghallgattatást találnának, s rövid idő multával jelek jeleznék a valóságot; az örvendetes valóságot, a mely arról tanúskodnék, hogy a magyar prot. lelkészi kar színleges elaléltságából felserkent s új élet nyomaival ad számot sáfárságáról* ! (H.) Az Apaffy-féle sóalapítvány megváltása. Két évszázad óta húzódó vitás ügy nyert a napokban befejezést az államkincstár és a máramarosi ref. egyházak között kötött egyezséggel. Azokról a sóalapítványokról van szó, a melyeket Apaffy Mihály erdélyi fejedelem 1671-ben adományozott a máramarosi református egyházak segítésére. A fejedelem ugyanis adománylevelével a máramarosi sóbányákból meghatározott mennyiségű kősót rendelt az egyházaknak, iskoláiknak, sőt a tanulóknak is. Az erdélyi fejedelmek évenkint pontosan kiadták a kősót; Lipót császárnak 1691-ben kelt hitlevele is megerősítette Apaffy alapítványát, de 1720-ban a bécsi kamara mégis megtagadta az alapítvány elismerését. Ettől kezdve egészen mostanáig a máramarosi református egyházak folytonosan törekedtek, hogy érvényesíthessék az Apaffytól szerzett beneficiumot. A bécsi kamara többször kijelentette, hogy ez a beneficium nem illeti meg az egyházakat, de mégis »ex pura gratia«, évenként nyolcvan rénes forint husz krajcárt adott a szegény máramarosi református egyházközségnek s még ezt az összeget is leszállította később 35 torint 70 krajcárra. A szabadságharc kezdetén kérték a reformátusok Apaffy adománylevelének elismerését, de sem ekkor még kevésbbé az abszolút időszakban nem érték el céljukat. A kiegyezés évében az új alkotmányos kormányt megint fölkeresték a máramarosiak régi panaszukkal, de 1894-ig nem bírták kérelmük igazságáról meggyőzni a kormányt. 1894-ben Szikszay Zoltán máramaros-szigeti lelkész memorandumot intézett e pénzügyminiszterhez, a melyben a máramarosi alapítvány történetét előadta, s hangsúlyozta, hogy ők nem jutalmat kérnek, hanem azokat a beneficiumokat akarják helyreállítani, a melyek jog szerint ma is megilletik őket. A pénzügyminiszter erre kijelentette, hogy hajlandó a sójavadalom megváltására, ha a király és az országgyűlés ebbe beleegyezik. A miniszter leirata alapján 1898. julius 21-én Máramaros-Szigeten a református egyházak és a kincstár képviselői értekezletre gyűltek össze az Apaffy-féle sójavadalom tárgyában, sa 7500 darab kősó-javadalom fejében tizenötezer forintot kértek a kincstártól. A pénzügyminiszter ezt a kívánságot nem fogadta ugyan el, de kijelentette, hogy évenként ötezer forintot hajlandó adni, és pedig olyan arányban, mint Apaffy kiosztotta a kősót az egyes egyházak között. A miniszter ajánlatát a máramarosi egyházközségek most elfogadták s így végre száznyolcvan esztendei viszontagság után megkötötték az egyezséget. A minap Tisza-Ujlakon . tartott egyházmegyei gyűlésen bejelentették, hogy a király jóváhagyta az egyezségei s a jövő évi költségvetésbe már fölveszik az Apaífy-alapítványnak megváltási összegét. (H.) ISKOLA. A brassai román iskolák pöre. Ismeretes dolog, hogy a brassai román középiskolák a román kormánytól egészen 1896-ig évenkint 38—58,000 frank között váltakozó titkos szubvenciót húztak. A mult évben ezt egy hivatalos helyszíni vizsgálat a leghatározottabban konstatálta. Az iskolákat föntartó hatóságok; hogy az iskolák megérdemelt bezárását kikerüljék, azzal védekeztek, hogy a kapott összeg nem szubvenció, hanem magánjogi természetű rekompenzáció volt. A romániai konzervativ ellenzék biztatására pört is indítottak a román állam ellen. A liberális kormány bukása után ez a pör kellemetlen örökségül a jelenlegi konzervativ kormány nyakába szakadt, a mely nem tudja, hogy mit csináljon vele. A pör törvényszéki tárgyalása már kétszer ki volt tűzve, de nem tartották meg s legújabban az állam képviselőjének kérésére február 2-ig újra elhalasztották. A román kormány azt hiszi, hogy addig valahogyan diplomáciai úton rendezi az ügyet a magyar kormány nyal s a kellemetlen pörtől megszabadul. A brassaiak követelését — bár nincs semmi jogi alapja — nem meri elutasíttatni, mert fél a román közvéleménytől és a törvényszéki Ítélet alapján teljesíteni sem meri, mert akkor törvényes precedenst teremtve, a román államot olyan revindikációs pöröknek teheti ki, a melyeknek anyagi következményei a román államkincstárt a legsúlyosabban érintenék. — Ez ügyben különben a brassói román iskolák felügyelő bizottsága (eforia) is közelebbről gyűlést tartott és azt a határozatot hozta, hogy a román kormány ellen megindított kártérítési pőrét mindaddig vissza nem vonja, mig a román kormány az évjáradéknak megfelelő tőkét a hazai első takarékpénztárnál Budapesten le nem teszi és pedig a következő feltételekkel: 1. Csakis a brassói román iskolák felügyelőbizottsága veheti fel a letett tőke kamatait. 2. A letett tőkét a letevő román kormány jelentse ki elidegeníthetetlennek azért, hogy az sohase legyen másra fordítható, mint a tulajdonos iskolák fentartására. 3. A tőkének ezt a karakterét ismertesse el a magyar kormánynyal is. 4. Ha a magyar kormány e feltételeket nem fogadná el, a román kormány ne tekintse magát feloldottnak jelenlegi kötelezettsége alól. — Könnyű kitalálni, hogy a