Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-12-31 / 53. szám

evangéliumi irányáért, hanem inkább azért, mert elveiket oly annyira igyekeztek a praktikus életbe átvinni, megvalósítani. Az evangéliumi irány hívei ugyanis rendkívüli buzgóságot fejtettek ki lelkészi hivataluk betöltésében. Új iskolákat alapítottak, a serdülő ifjúság gondozásában fáradoztak, a konfirmációi oktatást maguk végezték nagy lelkiismeretességgel, megszaporították az istentiszteletek számát estvéli istenitiszteletek tartásával, magát az istentiszteletet törekedtek élénkíteni új énekek terjesztésével, és* még sok egyébbel. Ezek által természetesen befolyásuk gyorsan és széles körökben növekedett, de egyszersmind felkeltették az állam egyház embereinek irigységét, kiknek jelszavuk volt »our happy esteblishment« (a mi boldog államegyházunk.) Az evangélumiak törekvéseit rajongásnak, methodizmusnak gúnyolták. Valamelyik püspök pláne élet feladatának tűzte ki, ezt a veszedelmes methódizmust megyéjéből kipusztítani. Ilyenforma állapotok voltak 1799-ben, mikor az evangéliumi irány férfiai a G. M. S. alapítására gondoltak. A mi nagyon természetes dolog is volt, hogy a pezsgő belső egyházi élet mellett a külmisszió gondolata megfogamzék lelkükben. Ezen törekvéseikben is. mint minden egyébben szemben találták magukkal az episkopatust és a »high church« ot. Az anglikán egyház emberei előtt minden gyanús volt mi nem az ő indításukra, vagy pártfogásuk alatt történt. Ez a dolog annál gyanúsabb volt, mert hogy az evangélikálizmus hívei kezdték. Rettentő dolog volt az, az anglikán egyház szemében, hogy ime papok és laikusok összeállanak önkéntes, szabad és nagy munkában és pedig nem a pü-pökök vezetése alatt. Az egyház elleni árulásnak, herezisnek, szektáskodásnak bélyegezték az egész dolgot, mi által az egész egyház jóléte veszélyeztetve van. A centerbury érsek évekig tartó hosszú esedezésre kijelenté, hogy ő nem ellenzi a dolgot. S még nem ő volt a legszigorúbb. Mások egyenesen eltiltották, hogy a társulat emberei »etne gyülekezeteiket elhanyagoló rosz papok* egyházmegyéjükben gyűléseket tarthassanak az ügy érdekében. A C. M. S. azonban egyházi társulat akart maradni s az anglikán egyháznak minden törvényét kötelezőnek ismerte el magára nézve. Az anglikán egyházban a lelkészavatás joga a püspököt illeti. Avatás nélkül pedig senkinek sem szabad az igét hirdetni. Már most, ha az egyház törvényeivel nem akart hadi lábra állani, felavatatlan misszionáriusokat nem küldhetett ki a társulat; olyan püspököt pedig nem talált a ki kandidátusait felavatta volna. A baj mindenképen meg volt, s a munka úgy látszott megakad az első lépésnél. A társulat azután ügy segített magán, a hogy tudott. Első hittérítőit Baselből meg Berlinből hozatta, a kiket azután Németországban felavattak, s így nem lehetett őket kifogásolni. Mikor pedig már angol candidátusaik is voltak, azokat a társulati tag lelkészek maguk mellé vették és mint segédeiket avatták fel s bizonyos ideig tartó vikáriusság után úgy mentek el misszióba. 1815-ben két evangéliumi párti Ryder és Bnthurst püspökké neveztetvén, ezek végezték az ordínációt. Majd 1819 után törvény szerint a londoni püspök végzi a külföldön működők avatását. A püspökök eme tartózkodása azonban sok lelkészt is visszariasztott a belépéstől. Jellemző egy lelkésznek válasza a belépési felhívásra: «Ugy tetszik én nekem, hogy valami hibának kell abban a társulatban lenni, mely az igaz vallás terjesztésére alakult s nem látom tagjai sorában azokat, kik az apostoli tiszt viselői, s kiknek én tisztelettel tartozom.* Mások azt tanácsolták a társulatnak, hogy ne avatkozzék neki nem való dolgokba, hanem elégedjék meg a pénzgyüjtéssel és azt alázatosan rakja a püspökök lábai elé. Ezekkel szemben mégis sikerült tovahajtani a társulat hajóját Sycilla és Charybdis között. Egyfelől elkerült mindent a mi a püspököknek jogos panaszra adhatott volna okot, másfelől pedig vigyázott, hogy a püspökök kegyének megnyerése fejében valahogy evangéliumi elveiről és függetlenségeiről ne kelljen lemondania. Nagy dicsérete a társulat vezetőinek, hogy türelmük el nem fogyott és kitartásuk meg nem lankadt e sok zaklatás miatt. Pratt az akkori titkár a következőkben válaszolt a föntebb idézett lelkésznek: »Az ön követelése csirájában ölte volna meg a reformációt. A szerint az alantos egyháztagoknak semmit sem szabad vala kezdeniök, a mibe a püspökök előbb bele nem egyeztek. De mi megvagyunk győződve, hogy azoknak tetszését is elfogja nyerni munkánk«. A társulat tagjai pedig munkálkodtak tovább, csendben, de nagy buzgósággal. A misszió ügyében tett fáradozásaikkal egyáltalán nem hanyagolták el gyülekezeteik dolgát, ellenkezőleg, akár dicséretként, akár irigységként el kellett ismerni rólok, hogy becsületes munkát végeznek híveik körében. Nem is estek egyoldalú túlzásba a külmisszió hajszolásában, hanem meglátták a honi egyház bajait is. Nagy számmal valának képviselve a Bibliatársulat alapításánál 1804-ben, 1809-ben a londoni zsidó misszió megalapításánál. Sokat tettek a lelkészek számának szaporítására, egyáltalán elsők voltak az egyházi élet minden terén. A mi specialiter a külmisszió dolgát illeti, gyülekezeteikben szorgalmasan ápolták annak szeretetét. Missziói előadások, prédikációk voltak hatalmas fegyvereik. Különösen az által emelkedett a társulat tekintélye a nép előtt, hogy ez, a nemzet lelkét mozgató gyarmati kérdésekhez bátran hozzászólott s ott a keresztyén elveknek érvényesülést szerzett.. Például a rabszolgaság eltörlése alkalmávali küzdelemben, az ópium háborúban, az indiai vallásszabadság s a gyarmati iskolák kérdésében. S ezekben a kérdésekben annál tekintélyesebb volt szava, mert tagjai sorába számított sok nagy államférfiút is. Wilberforce, Grant, Schaftesbury, Lord Lawrenee adtak súlyt szavának. A napi kérdésekben való ezen részvétele által csakugyan elérte a társaság a mit Pratt jósolt t. i. hogy a püspökök részvételét is megnyerte. A társaság viszonyának igazabban helyzetének tisztázásához és fixirozásához az episkopatussal szemben a