Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-01-29 / 5. szám

egész vitairatot, hogy azt annál alaposabban megcáfolhassa. Ebből a cáfolatból próbálták az elveszett vitairat rekonstruálását. Érdekes, hogy ennek a pogány bölcselőnek argumentumai között több olyanra akadunk, a melylyel máig is találkozunk. A békét ajánlja a keresztyéneknek. Minden népnek meg van a maga vallása, s e vallások békében élnek egymással. A római pantbeonban megtaláljuk valamennyit. Egyedül a keresztyének vallják, hogy ők, kizárólag ők vannak az igazság birtokában, s ez épen náluk a kiállhatatlan. Ezzel a kérkedéssel hagyjanak fél, s akkor békében maradhatnak, különben nem. Válaszszanak tehát a háború vagy béke között. A pogány támadónak emez ajánlata valóban jellemző. Alapul azon az előfeltételen, hogy abszolút igazság nincsen. A mennyiben tehát a keresztyének az igazsággal kérkednek, türelmetlenekké válnak ; — a türelmetlenséggel szemben pedig nincsen helye a toleranciának. Ezzel szemben, ha igazságról és nemcsak valószínűségről szólhatunk, azt valljuk, hogy igenis az igazság mindig intoleráns, nem ugyan az emberek ellen, hanem a dolog lényegét tekintve. A keresztyének visszautasították e békeajánlatot s választották — a halállal együtt — az abszolút igazságot. S ezzel győzött az ő ügyük a földön. A keresztyénség vagy maga az abszolút igazság, vagy semmi; a vallás eme döntő kérdésében tertium non datur. Vagy talán képzelhető a jövő vallásának valamely tökéletesebb formája? Mert ha a keresztyénségé nem a jövő, akkor a jelennek hatalma sem lehet az övé ; akkor annak eredete nem az örökkévalóság világában, hanem csak a történelem változó fejlődésében keresendő. Miben áll hát a keresztyénség valódi lényege ? Erre felel annak történeti fejlődése, a maga hármas stádiumaiban. Három fejlődési fokozaton ment át: az első a régi idő, a melyet a görög egyház jelez, a másik a középkor melyet a római egyház fejez ki, s a harmadik a reformáció, a melyet a protestantizmus neve alatt ismerünk. Ezt a hármas fokozatot úgyszólván megszemélyesítette Justin, Augustinus és Luther. Justin, a vértanú és bölcselő a görög theológia megalapítója. Ő maga beszélte el az ő megtérését. Az igazság megismerése iránti törekvésében kereste a különböző filozófiát, iskolákban az igazságot, a melyet azonban még Platónnál sem tudott megtalálni. Egy aggastyán a tengerpartján az íráshoz, és különösen a prófétákhoz utasította, s ott derült föl előtte az új világosság. így találta meg a Krisztusban az isteni értelem legfőbb kijelentését, mint személyes isteni igét, mint legfőbb igazságot, az absolut filozófiát, a valódi tant. Ez a görög egyház jellemző sajátsága. A keresztyénség felelet a legfőbb igazság kérdésére. Krisztus az emberiség isteni tanítója, az egyház az igazhitű egyház, az evangélium az isteni igazságot kereső szellemnek végcélja. Bizonyára lényeges oldala ez a keresztyénségnek ; de nem maga az egész keresztyénség. Nem az intellektuális, hanem az ethikai érdek a legfőbb érdeke a keresztyénségnek. Felebbvaló az akarat az intelligenciánál. S ez épen az Augustinus megtéréséhez fűződő nyugati középkori keresztyénség jellemző sajátsága. Egy keresztyén nőnek és egy pogány apának gyermeke lévén, magán viselte Augustinus eredetének e kettős jellemvonását. A nyugatnak a későbbi középkort teljesen uraló kitűnő szelleme különböző utakon, a manichaeusok között is kereste a legfőbb ismeretet, mígnem arról győződött meg, hogy minden hiú csalódás. Cicero »Hortensiusa« is fölébresztette benne az ideálisabb törekvést; de sokkal hatalmasabban fogva tartotta őt az érzéki vágy, mígnem külső és belső indítások folytán is győzött benne a szellem ereje az érzékiség fölött. S azóta élt benne a megújító isteni kegyelem ereje és hatalma mindvégig. Bármilyen nagy volt is benne a spekulatív érdek és a szellemi képesség : előbbrevalőnak tartotta megtérése óta az akaratot. Isten megismerésénél több a mi akaratunk, a melylyel őt szeretjük. A keresztyénség—hangsúlyozza Justinnal szemben — nem új filozófiai ismerte, hanem az akarat megújulása és az az új élet, mely az isteni kegyelem forrásából, az egyház üdvintézete közvetítésével tulajdonává lehet a hívő bűnösnek. Legszebbek Augustinusnak ama beszédei, a melyekben az Istent szerető léleknek az Istennel, mint személyes legfőbb szeretettel való közvetlen egyesülését magasztalja az egyházban. Az egyház és annak üdvintézete az, a melynek kegyelme szabaddá teszi az akaratot, győztessé az érzékiség fölött, és szeretettel tölti meg a lelket. Két, a következő kort jellemző sajátságot hangsúlyoz itt Augustinus, u. m. az egyházi institúciót s a misztikus szeretetet; tehát a hierarkiát s az az egyházi misztika ker. egyházi bensőségét. Augustinus keresztyénségéről azt fogjuk mondani, hogy az magasabb fokon áll, mint a Justiné, mert több az akarat, mint az értelem. De mégsem a legfőbb s a legbensőbb keresztyénség az. Mert az akaratnál is magasabb és bensőbb a lelkiismeret. Ez a legszorosabb életegybefüggése az embernek az Istennel, s ebben érintkezünk egymással a legközvetlenebbül. A jó lelkiismeret az Isten előtt a legszükségesebb valami s feljebbvaló a lelkiismeretnek a tartozásból való szabadsága mint az akarat uralma a bűn hatalma felett. Hogyan lehet jó lelkiismeretem az Isten előtt? —ez volt Luther kardinális kérdése a saját üdvösségeért folytatott belső küzdelmeiben, s ez arra adott felelete a keresztyénség centruma a maga reformátori felfogásában. Itt a bűnösnek üdvéről, bűnbocsánatáról s a Krisztusban való hit által elérhető isteni kegyelemről van szó. Egyedül a Krisztus, kizárólag a kegyelem, csakis a hit, a mely igatatik az írás által, — im ez a keresztyénség lényege, reformátori vagy prot. értelemben véve. Ez a keresztyénség történeti fejlődésének hármas stádiuma. Ebből egyúttal azt is megtudhatjuk, hogy mi a keresztyénség valódi lényege. Mindenekelőtt tény az, hogy e lényeg Jézus Krisztus személyiségében van. Mert tőle vette nevét. De miben áll most már közelebbről Jézus Krisztus személyiségének állása és jelentősége a keresztyénségben ? Az újabb protestantizmusban sokat beszélnek ugyan »Krisztus keresztyénségéről*, azaz arról a keresztyénségről, a mely az ő