Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-11-05 / 45. szám

recenben levő tagjai oda megérkeztek. Jól esett részt vennünk a kegyelet ez ünnepén, s tanúja lenni annak a nemes hévnek és meggyőződésnek, a melylyel Kovácsy Kálmán theológus-ifjú az ő szép emlékbeszédét, Kun Béla joghallgató pedig sikerült alkalmi költeményét előadta. Csak ápolják továbbra is szivökben a tiszta ideálokat s vallásuknak, egyházuknak forró szeretetét! * Summa summarum: a legkellemesebb benyomások­kal és emlékekkel gazdagodva vettünk búcsút a kedves Debrecentől. . . Haza utazásom közben aztán egy úri em­berrel találkozom, a ki azt kérdi tőlem :»Uram! mit vé­geztek Önök Debrecenben ?« . . . Egy pillanatra majd­nem azt hittem, hogy mefisztói gúny szól ki szavaiból s csaknem zavarba jöttem. Mert hát mit is végeztünk mi Debrecenben ? . . Milyen szép is lett volna, ha rögtön azzal vághattam volna vissza: Összegyűjtöttünk a bib­liai lexikon kiadására 10 ezer frtot. Vagy: a mi híres Kálvinunknak egy szép emléket emeltünk ; kiadjuk monu­mentális művét, az Iustitutio religionis christianae-t ma­gyarul! Vagy: Debrecennek azzal köszönjük meg pá­ratlan vendégszeretetét, hogy egyik nagy fiának, Bévész Imrének nagybecsű munkáit saját költségünkön közre­bocsátjuk ! . . Hát az bizonyos, hogy ilyen országra szóló neve­zetes cselekedettel —• sajnos — nem tettük örök emlé­kezetűvé irodalmi társaságunk debreceni vándorgyűlését. De hogy valami igen szép és jó dolgot mégis csak végez­tünk, az is tagadhatatlan. — »Mit tanult kigyelmed a Tiszteletes úr mai prédikációjából ?« — kérdi egyik tem­plomkerülő polgár a másik jó keresztyén gazdatársától. — »Nem tudom én azt elmondani, hallja kigyelmed; csak annyit tudok, hogy nagyon szépen prédikált a mi Tiszteletesünk, és az nekem, meg a többieknek is na­gyon jólesett.* — Igenis; nekem és úgyhiszem mindnyá­junknak, kik a debreceni összejövetelen szerencsések vol­tunk résztvehetni, először is nagyon jól esett, hogy ott lehettünk. Mert sok szépet, fölemelőt, tanulságosat láttunk, hallottunk. Jólesett együtt látnunk hét prot. püspököt, a kiknek tiszteletet parancsoló komoly arca mintha foly­vást arra biztatott volna: Ne félj kicsiny seregL.. S jólesett e kicsiny sereg élén ott látnunk a testben kicsiny bár, de lélekben annál nagyobb világi vezérünket, egy magas polcon álló hitsorsosunkat, a ki »nem szégyenli a Krisztus evangéliumát*; sőt épen azt hirdeti, hogy vissza kell térnünk az evangéliumhoz*, és hogy »nem kell fél­teni az evangéliumot a tudományos kutatásoktól« ; a ki miniszter létére is ilyen elveket hangoztat: >Á mai kor­ban már csak a népért és a néppel lehet dolgozni* ; — a ki aggodalmaink közt ekképen bátorít: »Azt mondják, csekély eszközeink vannak s az ellenség erős. Tagadha­tatlanúl igaz. De kérdem: csak a lelkiekben, csak a pro­testantizmus terén vagynak-e így ? Hiszen kérem, föld­mívelésünk mindennap, minden órában küzd; védelmez­nünk kell szőlőinket, burgonyánkat, erdeinket, gabonánkat s ezek miatt a legerősebb küzdelemben vagyunk*, stb. »Anyagi dolgokban azért feladjuk-e küzdelmet? Nem! Ha tehát anyagiakban a küzdelmet fentartjuk, akkor az evan­gélium melletti küzdelmet is folytassuk. Ha van kitartá­sunk, ha van lelkesedésünk és bátorságunk anyagi érde­keink védelmére, akkor kell lenni kitartásunknak, erőnk­nek és lemondásunknak arra, hogy a lelki küzdelmet felvegyük reggeltől estélig, estétől reggelig. És ott, hol nem erőszak, nem persvázió, hanem a teljes felvilágosultság, példa, ész és szív útján hódíthatunk: — hódítunk is!« Én bizony ezeket az aranyszavakat mind nem tud­tam már visszaidézni emlékezetembe, hogy annak az úri embernek a kérdésére válaszul elmondhattam volna. Én csak annyit tudtam és tudok, hogy nekem ezek a fen­költ nemes szavak »nagyon jólestek* és pályám küzdel­meire új lelkesedést és új erőt öntöttek belém, s hiszem mindannyiunk lelkébe . .. S már ezért is érdemes volt eljönni. Egyébként valami szenzációs dolgot végezni, a mi irodalmi társaságunknak nem is feladata. Találóan hason­lítá ugyancsak világi elnökünk társaságunkat »egy kis mécseshez, melyet hogy észrevegyenek, hogy világítson, hogy melegével mennél többen részesüljenek, kénytelenek vagyunk helyről helyre, városról városra hordozni. A tu­dománynak, a vallásnak és az erkölcsnek harmonikus magyar prot. alapon való fejlesztése, ez az irodalmi tár­sulatok feladata. A tudomány világát, a vallásnak mele­gét, az erkölcsnek balzsamát és veszélyektől, megkisér­tésektől megóvó olaját akarjuk széthordani csekély kis mécsünkkel a prot. világba Magyarországon helységről helységre.« . . . Ezt végezte irodalmi társaságunk a nagy alföldi városban is. S a kis mécses lángja mellett, Isten­nek hála, sokan, igen sokan fölmelegedtek, s az a hideg­ség, mely a nagy Tiszántúlt az irodalmi társaságtól mind ez ideig többé-kevésbé visszatartotta, mindnyájunk örö­mére teljesen eltűnt s — a mint erről a másnapi püspöki ebéden is meggyőződtünk —• a debreceni vándorgyűlés Budapestet, Debrecent és Sárospatakot szorosabb kötelé­kekkel fűzte egymáshoz. Pedig tudjuk, hogy »concordia parvae res crescunt.« S már ez sem kicsinylendő ered­ménye a debreceni összejövetelnek. De hogy népies s tudományos irodalmunk fellendí­tésére is nagyban hozzájárult; hogy a két prot. felekezet testvéries egyetértését nem kis mértékben elősegítette és az evangélium végleges diadalában való hitet mindnyá­junk szivében mennyire szilárdította az irodalmi társasá­gunk ez a harmadik vándorútja is : minderre elég rövi­den csak rámutatnom. És ezzel be is fejezhetem e naplójegyzeteket; befejezhetem azon meleg óhajtásom kifejezésével: Adja Isten, hogy kis mécsesünk lángja idő­vel a világító tornyok lobogó fényéhez hasonlóan messzi vidékeket világíthasson be, s vigyen bennünket mindig közelebb-közelebb amaz igaz világossághoz! Úgy legyen! Lévay Lajos. BELFÖLD. A dunamelléki ev. ref. egyházkerület köz­gyűlése. (Folytatás és vége.) Kálmán Gyula előadó a keői, cservenkai, új szivaci egyház tanítói, a kecskeméti pusztai segédlelkészi, a fóthi tanítói és a viszlói lelkészi megváltoztatott díjleveleket terjeszti elő, s az utóbbira nézve javasolja, hogy mivel az új lelkészi díjlevél szerint a lelkész fizetése 1200 írtnál kevesebb, a II. osztályból a III. osztályba soroztassék. Úgy ezt, mint az előbbieket a kerületi közgyűlés jóvá­hagyta. Lévay Lajos előterjeszti Lajosmizse, Kun-Félegyháza, Jász-Kerekegyháza és Szent-Endre leányegyházak anyásí­tási ügyben való kérelmét, mit az előadó is pártolt. — Baksay Sándor nem fogadja el a Lajosmizse anyásítására vonatkozó ajánló javaslatot, s arra kéri a közgyűlést, hogy ne egyezzék bele olyan leányegyházak anyásításába, a melyek a lelkésznek nem képesek kellő anyagi bizto­sítékot is nyújtani. Állami kiegészítéssel lelkészi állásokat

Next

/
Thumbnails
Contents