Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-08-06 / 32. szám

magából kilöki, talán mondom épen akkor regéli el hozzá hasonló barátainak az érdekes csábítás történetét. Oh, hogy szokta az ilyen történeteket nyelni a hallgatóság. Az ilyen történeteket, melyeknek hőse két lelket öl meg, a saját gyermekét, és a gyermeke édes anyját. Az igazságot kutató igazságszolgáltatás se üldözi a csábítót, mert nincs rá paragrafus. Csak nemrégen tűzött össze a fővárosi magisztrátus és az államrendőrség a prosztitució korlátlan volta felett, melyet az egyik, a magisztrátus korlátozni akart, a másik nem tudott, mert nincs rá paragrafus. Kereskedik is a fajtalanság a maga boldogtalan áldozataival oly szemérmetlenül, hogy a székesfőváros utcáin fényes nappal a szemed közé vigyorog, unszolva áldozatait. Pedig ezeknek a szerencsétlen, ember voltukból kivetkőzött áldozatoknak valamikor épen annyi jussuk volt boldogsághoz, tisztességhez, becsülethez mint bárki más emberfiának. Erre az együgyű filantróp beszédre pedig ezt mondja a keresztyén társadalom : »IIja, kérem, ez egy szükséges rosz.« Szükséges, hogy istenképére teremtett Lényekről letöröltessék az égi származás zománca; szükséges, hogy gyalázatba, szégyenbe kergettessenek ezek a nyomorult teremtések mások gyönyörére. Szükséges, hogy emberhússal kereskedjünk, apák, anyák reménységével, egész családok tisztességével, szerencsétlen áldozatok gyenge lelkével csak azért, hogy orgiát ülhessen a bűn. Minden eladott, megvásárolt léleknek, minden bukott teremtésnek megvan a maga története. Egy se bukott el küzdelem nélkül. E küzdelmet pedig az erősebb nemnek állati vágya vívta a gyengébbnek tehetetlenségével, sokszor szegénységével. Valahányszor egy-egy ilyen esetet hallok, olvasok, végtelenül elcsüggedek. Nem azért, mert a törvényben nincs effajta bűnök büntetésére paragrafus : hanem azért, mert a keresztyén társadalomban nincs annyi keresztyénség, hogy ez ellen a rettenetes igazságtalanság ellen fel tudna szólalni, hogy ezt az égbekiáltó bűnt a köztudat tisztessége ki tudná irtani. Istenországa, merre vagy, ha nem azok között, kik a Krisztus nevéről neveztetnek ? Isten fiának tanítása, kik követnek, ha nem a tanítványok? »A ki asszonyra tekint paráznaság okából : az paráználkodott®, hangzik az ige. A keresztyén férfiak, sőt nem egyszer a nők is pedig hogy megmulatnak egy-egy sikerült csábítás történetén, nem csak ha a világot jelentő deszkákon : a színpadon játszák, hanem ha a való életben történik is, a hol igazi a halál, valódi a kárhozat, mely nyomában jár. Valami rettenetes pervers az még gondolatnak is, hogy a legundokabb bűn gyönyör forrása legyen elkövetőjére ós nézőre egyaránt. Pedig így van. Ezt tagadni nem lehet, így van a keresztyén judikaturában, így van a keresztyén társadalomban. Az igaz, hogy mindakettő pogány római alapon épült fel. De az is igaz ám, hogy a mely országban tényleg van valami keresztyén élet, az meg is mozdult ám, fel is kelt küzdeni ez ellen a sivár felfogás ellen. Ez óv június havának utolsó napjaiban volt egy nemzetközi N. ő. kongresszus Londonban, mely ezzel a kérdéssel foglalkozott. Mintegy 520 delegátus vett részt a kongresszuson 12 különböző országból. Magyarország nem volt köztük. Az igaz, hogy lassan-lassan nyilvánvaló lesz ennek keresztyén társadalmáról, a mit a pápás lapok oly fennen szoktak hirdetni, hogy római alapon épült. Minden ország küldöttei közül ketten-ketten tartottak felolvasást. A felolvasók elseje szólt azokról az intézkedésekről vagy ezek hiányáról, melyekkel a polgári igazságszolgáltatás igyekszik elejét venni a leányok elcsábításának. A második pedig arról, hogy a keresztyén társadalom mit tett ezen nyomorult lények megvédésére, kik már elbuktak, s azoknak megmentésére, kik még csak a kísérletek között járnak. Igazi gúnyja a felvilágosodás századának az, a mik e felolvasásokból kiderültek. Olyan mély az a fertő a mit feltártak, olyan rettenetesen undorító az a kép, a mit rajzoltak, s a képen nem a bukott leányok a legrútabbak, nem az elesett lelkek a legsárosabbak, hanem az a társadalom, melynek kebelében ilyen dolgok történhetnek. Abban a társadalomban, a melyben törvények még az allatot is védik a kínzás ellen : abban a társadalomban a büszke férfi képemását a nőt nem védelmezi semmi, de semmi a legszemérmetlenebb csábítás ellek. A hol megbüntetik a lovát kínzó kegyetlen kocsist, ott szabadon, sőt dicsőségében sütkérezve jár-kel az, a ki gyermeke anyját gyalázatba kergette és gyermeke gyilkosává tette szívtelensége által. A hol az útszéli fák védelmére törvények vannak, ott az úton járó nőnek nincs védelme a csábítás ellen, a melylyel minden ripők üldözheti. Bizony szégyenletes állapotok ezek. Ezek alól emancipáljátok a nőt. Elgondolni is utálat, hogy kereskedés tárgya legyen a nő. A nő, kit mint édes anyát tisztelni, mint hitvest, mint testvért szeretni tanultunk. A mi cynikus korunk erre azt feleli: pénzért minden kapható. S ebben a feleletben nem maga a felelet, a mi engem kétségbe ejt, nem; hanem az, hogy ez a felelet még eddig