Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-07-16 / 29. szám

géliummal vagy a hitvallásos könyvekkel, feltétlenül elvetendő, — a többiben — egyházunkban külösen — a libertás és a charitás elvének kellene uralkodnia most és mindenkoron. E tekintetben nemes evang. állásponton állanak Fabev, Beyschlag, sőt még az ó-kath. püspök Reinkens is. Németországban is — hát nálunk ! — nagy a panasz a fölött, hogy egyes felsőbb prot. körök tudva vagy tudatlanul. szándékosan vagy legtöbbször politikából az ultramontanizmus szekerét tolják az egész vonalon. E protestánsok tehát szolgálatára vannak annak a pápás propagandának, mely mindenha élet-halálharcot vív a protestantizmus ellen. Beyschlag említi, hogy prot. áldozatkészségből épül föl Kassel városában egy pápás irányú betegápoló intézet, sőt bizonyos prot. körök még dicsőséget is látnak abban, hogy a pápás propaganda főfő faktorai. Egy másik esetet konstatál az én forrásom Drezdában, a hol a prot. arisztokraták az ultramontán Vinceegylet részére felülfizettek egy hangverseny alkalmával bőségesen, holott a beimisszió vagy a Gusztáv-Adolf-egylet áldásos céljaira egy fillérrel sem járulnak. Hogy ez az eljárás az ev. hitvalláshűség kategórikus imperatívusával ellenkezik, azzal, úgy látszik, nem sokat törődik. Pedig ez az eljárás is, mint sok más, a prot. közfelfogás és ev. köztudat megzavarására s az egyházhívek megbotránkozására vezethet, a melyre ugyancsak keményen elitélő szava van a nagy apostolnak. Hogy nálunk e tekintetben sokszor csupa liberalizmusból, a legtöbbször a békés egyetértés bizony hamis politikájából még rosszabbak az ügyek és még zavarosabb prot. körökben a közfelfogás, köztudomású dolog. Két római jellemképe,t örökít meg Beyschlag folyóirata mult füzetében. Róm. 14-re való hivatkozással, a mely szerint a mi nem a hitből, azaz meggyőződésből való, bűn az, helyesen konstatálja azt, hogy azt a nagy keresztyén alapelvet azelőtt 26 esztendővel méltán vetette föl az ókatholicizmus evangéliumi mozgalma a vatikánizmus bálványával szemben. De megtagadta ezt a sarkalatos alapelvet legújabban 2 pápás theológus, és ezzel a római katholicizmus újból is megsemmisítette a jellemképzés nagy keresztyén elvét. A nem rég elhunyt Krementz érsek-biboros valóban csodálatos theológus volt. Mint ermelandi püspök 1869. kiadta »Das Leben Jesu eine Prophetie* című félig nevetséges, félig blasphémikus művét, a melyben az üdvözítő életét jóslatképen a papság történetére alkalmazta s az egykori tengeri rablónak, XXIII-ik János pápának a konstánci zsinat gonoszságait elitélő határozatai előtt való engedelmes meghajolásában Jézus Krisztus alázatosságára emlékeztető jó cselekedetet látott. A pápai csalatkozhatatlansággal szemben a német, osztrák és a magyar püspökkel (Strossmayer, Simor) egyetemben erélyes ellentállást fejtett ki, »esztelenségnek« jelezte azt, sőt Pio nono pápa letételéről s új pápaválasztásról is mert és tudott deklamálni. Németországba visszatérve, az általa korábban »szükségtelennek, lehetetlennek és veszedelmesnek* tartott tant egy lélekzetvételre istenileg kijelentett igazságnak* kezdte deklerálni, s Wollman vallástanár, s más 3 lelkész kivételével a kultúrharcot indította meg az egész vonalon. Az ismeretes pápás érzelmű Auguszta császárnő pártfogása mellett sikerült azonban a büntetéstől megszabadúlnia, sőt a nálánál merevebb és a kormány előtt diszkreditált Melchersnek utódává is lett a kölni érseki széken. Jellem gyengeségéről meg fogja jegyezni a porosz történet, hogy megint csak csupa politikából életében és halálában egyaránt még nagyobb mérvű kitüntetésekben is részesült, lm ez a jellemképzés útja és eredménye a pápás katholicizmusban! A másik pápás jellemkép Sehell, az ismert nevű s legújabban a kúria által teljesen megbénított würzburgi theol. író és professzor. Bizonyára nagyobb theológus volt, mint Krementz püspök, de itt nem theol. műveltségről, hanem jellemképzésről van szó. Azon a napon, a melyen az Index átokbullája őt sújtotta, egy komoly és jellemes tudományos férfiúhoz méltóan vallotta és megfogadta, hogy az Isten által neki adományozott ismeretnek a világosságát véka alá nem rejti, s a reá következő három napra mégis véka alá rejtette. De még ezután is azt vélte, hogy ez a világosság a véka alatt is világíthat. Róma azonban ilyen kérdésekben komolyabb és következetesebb. Napjainkban újabb eljárást indított meg ellene, a theológusok előadásainak látogatásától letiltattak^ s ezzel az ő számára minden további rezervációknak örökre vége szakadt. A pápás körök rágalmazására máris írja [a »Germania*: »Schell alaptévedése az istenfogalom, a pokol és a bűn tanában, továbbá Írásbeli és szóbeli felfogása az egyházról, a hitről, a test feltámadásáról, a kereszteletlen gyermekek sorsáról s végül a szakramentumok sorrendjéről es hatásáról elég ok arra nézve, hogy az egyház főpásztorának figyelmét fölhívja és nagyobb óvatosságra és ellenőrzésre indítsa.« Képzelhető-e ezek után — kérdjük — olyan komolyan művelt keresztyén theológus, ki e hittani kérdésekben bizonyos meggyőződést szerzett, s aztán fölhivatik, hogy ezt tagadja meg, s miután theol. jellemét megtagadta, továbbra is szolgálja a theol. tudományt? Ha ez nem feláldozása az értelemnek és megtagadása a lelkiismeretnek, akkor nincs többé tudomány a világon s minden további tudományos kutatás hiábavaló. Ausztria egyházpolitikai viszonyairól is szól Beyschlag említett füzete, s természetesen annak rovata alatt nekünk magyaroknak is hely jutott. Helyesen teszi, hogy elitéli az osztrák kormány egyházpolitikáját, teljes joggal védelmére kel az államalkotó és fentartó osztrák németségnek, rokonszenvvel kiséri annak »Los von Rom« immár tízezer hittérést konstatáló mozgalmát, hogy aztán egy lélekzetvételre a bécsi kormány «brutális absolutísmusával* kabcsolatosan neki rontson a magyar kormány »hazug liberálizmusának és konstitucionalizmusának«. A »Siebenb. Deutsches Tageblatt« volt ismét a hű tolmács, a midőn informálja a nagy németeket »a régi német helységnevek s a családi nevek erőszakos magyarosításáról*. És ezek a »koronamagyarok« állítólag a posta- és távírda tisztjei és alkalmazottjai között vannak a legnagyobb számmal, így p. o. az 1898-iki évben 6722 az előző év 1841 névmagyarosítójával szemben. Végül megjegyzi a jól dotált erdélyi Tageblatt, a melyet már nekem van szerencsém ismerni, hogy ez a magyar eljárás valóságos »specialitása dieser Entnacionalisirungs-und Eutsittlichungsbestrebungen, a melyek semmiféle más müveit államban a világon elő nem fordúlhatnak*. — Ezekre az ismert hangú és irányú szász expektorációkra aztán Beyschlag megjegyzi: ha a juszticia csakugyan fundamentum regnorum, akkor a két osztrák (sic!) birodalmi félnek sorsa a homokra épített ház sorsának néz elébe. Én pedig az én szeretett mesteremnek hamis és hazafiatlan információból eredő egyoldalú megjegyzésére a mult évek szomorú tapasztalatai nyomán, fájdalom, ugyan azzal felelek, hogy arra semmit sem válaszolok. Az örmények tömeges lemészároltatása kérdésében méltán hallatja szavát Beyschlag, mivel az egy szívtelen német politika aerájában mehetett csak végbe. A németek azóta nem késtek gyors segélyeikkel, a melyek azonban eltűnő csekélységek az iszonyú nagy nyomorúsághoz képest. A segélyezésnek állandó központi szervezete van, a