Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-01-15 / 3. szám

PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 43 3. szám. szolgálatot tett az Akadémia mind a magyar irodalom­történetnek, mint főként a magyar protestáns egyház és irodalom történetének, melynek Molnár oly kiváló tehet­ségű és közhasznú alakja'; egyszersmind egy régi tartozását rótta le ezzel legelső tudományos intézetünk az iránt a férfiú iránt, kinek általánosan elismert közhasznú műkö­dése az utókor hálás elismerésére valóban méltó is. Dézsi L.-nak, e nagyszorgalmú és tehetséges történet­tudósunknak melegen gratulálunk a Molnár-reliquiák szor­galmas összegyűjtéséért, pontos jegyzetekkel való ellátá­sáért és gondos sajtó alá rendezéséért. Váradi F. NEKROLOG. Szász Domokos püspök felett. II. Kor. XI: 28. »Ide járul még, mellőzve az ezeken kivül lévőket, az én mindennapi zaklatásom, minden egyház gondja.« Nemes szív tört meg itt s dicső ész bomla össze itten! Hatalmas kézből esett ki a vezéri pálca; erőteljes vállakról hullott alá a prófétai palást; hang, mint sok vizek zúgásának hangja, némult el ez ajkakon és nagyot s kicsinyt egyaránt áttekintő szemek zárultak le örökre. Egyházkerületünknek vas-oszlopa és ércbástyája dőlt le, megrázó bizonyságul, hogy az Úr még az ő szolgáinak sem adott változhatatlan erősséget. Bizony csak egy lépés a köze az életnek és a halál­nak, és igaza van a Példabeszédek bölcsének : »Ne di­csekedjél a holnapi napról, mert nem tudod, mit hoz a nap reád !« (Példab. 27. 1.) Ki hitte, ki gondolta volna, hogy az, a ki még a mult, hanyatló év utolsó napjaiban, mint püspök és mint főgondnok intézte kerületünk ügyeit, a mikor küzdelmei­nek és diadalainak szinterén az igazgató-tanácstól búcsút vett, nemcsak az ó-esztendőtől búcsúzott, hanem tényleg utolszor emelte fel szavát ügyeink intézésében. Láttuk, aggódó és fájó érzésekkel szemléltük, hogy a kór meg­törte erejét s szinte könyek között néztünk utána, a mint ingadozó, roskatag lépésekkel távozott körünkből; de re­méltünk, de bíztunk, hogy még üdülve térend vissza. íme neki ez lett a gyógyulás! Egy régi, mély érielmü héber rege szerint a hir­telen halálnál az Úr csókja érinti az illetőt, s az a lélek, mely Istennel rokon, a csókra abban a pillanatban be­olvad az Isten lelkébe, hisz hozzá, utána vágyott a por­hüvelyben mindenkor. Kívánatos vég, szép halál Isten csókjától halni meg, és vigasztaló is Istennel lenni, vele élni és nem látni több halált, s gyarló érdekhajszát, meddő küzdelmet, keserves könyhullatást »a hivatalnak packázásait s mind a rú­gást, melylyel méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet*; hanem csak látni az Istennek és a mi Urunk, a Jézus Krisztusnak dicsőségét, — látni nem tükör és homályos beszéd által, hanem szemtől szembe ; rajtunk az Istennek pecsétje, ajkunkon pedig a zsolozsma : »Nagyok és cso­dálatosak a te dolgaid, óh Uram, mindenható Isten; igaz­ságosak és tökéletesek a te utaid, óh szenteknek kirá­lya. « (Jel. 15. 3.). Porból vett s porba térendő embernek adathatott volna-e szebb halál és tárulhatna-e fel előttünk felsége­sebb távlat, mint a melyet mutatnak a mi mennyei Atyánk hajlékai ? Azért nem is zúgolódunk, nem panaszlunk, hanem még a halállal szemben is diadalommal dicsekedhetünk Annak nevében, a ki a halált ós e világot meggyőzte. »Bizom az ítéletet cirEi, ci ki igazán ítél* — mondá b. e. püspökünk, ama beszéde végén, a melylyel megvá­lasztatását az egyházkerületi közgyűlés szine előtt meg­köszönte és végzé: >Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?« Immár Annak szine előtt van, a ki igazán ítél. De nekünk mégis kötelességünk egy bizonyságot tenni felőle, mint az egyenlők között az elsőről, hogy tényleg első volt a munkában, a fáradozás által és hogy, mint Pál apostol mondja, mellőzve minden egyebet, az ö mindennapi zak­latása : minden egyház gondja volt. Átható, éles szeme hivatalba lépésekor rögtön meg­látta, hogy »a mi egyházkerületünk népének, fájdalom, felette nagy számmal vannak elalélt tagjai, sőt elzüllöttjei is. Az egyes egyházmegyék nagy részében hosszú sora van oly egyházközségeknek, melyeknek élettörténete alig egyéb, mint szomorú tengődés és szünet nélkül való vívódás a létérU (Első püspöki jelentése az 1886. jún. közgyűlésen.) Mikor szerte járt, hogy személyesen keresse fel a pásztorságára bízott nyájat, útja »hajdan virágzó egyház­községek düledékei között« vezetett el): »templomok és iskolák romjai* vetettek rá bús árnyékot. A létért vívódó s pusztuló egyházak segélykiáltásai belenyilallottak nagy szivébe, s a mire ezelőtt 13 évvel csak mint munka­tervére mutatott rá, még bizonyos tartózkodással, mert maga is csak *úgy vélte«, hogy szolgálattételeiben helyes úton jár, a mikor ezek közül annyit, a mennyit ideje és ereje megenged, elesett helyzetéből felemel, nemes törek­véseiben gyámolít és létükkel úgy egyházi, mint nemzeti­ségi szempontból biztosítja: ma már mint az ő munkás­ságának ércnél maradandóbb emlékei állanak előttünk azokban az ég felé emelkedő tornyokban, csendes paro­chiákban és gyermekseregtől zajos iskolákban, a melyek védbástyái egyházunknak és nemzeti életünknek. Bölcse­sége tudta a történelem nagy tanulságát, »hogy a magyar protestáns egyháznak s első sorban a mi egyházkerüle­tünknek, adott helyzeténél fogva, kiválóan hazafias missziót kell betöltenie s e végett mindnyájunk legjobb erejét egyesíteni szent kötelességünk s e tekintetben ezer szónál többet ér a legparányibb telt* (1889 közgyűlési jegyzőkönyv.) »Egyesítsük erőnket*— hívta fel kiáltó szóval az egyház­kerületet, — s bármily gyöngék vagyunk egyen-egyen, nagy dolgokat végezhetünk: romokból templomokat s iskolákat

Next

/
Thumbnails
Contents