Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-07-16 / 29. szám

ez alkalommal tudós készültség nélkül, de szivem szerint szólni, mert egyházi énekeinket értékessé két dolog : a szöveg és a dallam teszik. Nincs más jogcímem a szólásra, mint az a körülmény, hogy ezek a dallamok az én lelkemnek is minden napokon vidámitói, ezek az énekek az én énekeim is, az én lelkem drága kincsei. S nem tehetem, hogy ne szóljak, mert míg én magam tisztán érzem az énekek hatását s világosan tudom, hogy ezeknek rendeltetése az, hogy a szíveket megolvaszszák, a kemény lelkeket is megindítsák, foglyul vigyenek az igazságnak, s az örökkévaló szentség és romolhatatlan dicsőség hálás, vidám tiszteletére, vagy az emberi gyarlóság és erőtelenség felett való őszinte s benső kesergésre serkentsenek : addig másfelől igen sokszor és sok helyen tapasztaltam, hogy a gyülekezetek éneklése a buzgóságra hangolt lelket is megtépázza, valóságos botránynyal keseríti. A dallamok ügyét is szőnyegre hozni s az énekeket ez oldalról is reformálni elsőrendű szükség. Nem régen volt, ezelőtt két esztendővel, hogy e lapok hasábjain annak a meggyőződésnek adtam kifejezést, hogy ha dicséreteinket a mostani mód helyett a szövegnek megfelelő élénkebb, a dallamnak megtelelő magyaros rythmussal énekeljük, akkor értjük meg igazán, hogy nem örökölt frázis, ha azt mondjuk ezekről, hogy a lélek buzgóságának szárnyai; de mindaddig, a míg a mostani országszerte divatozó, félkottás, de testvérek között is legalább másfél kottát érő rendszerrel vontatva, unottan, a kifejezések legkisebb árnyalata nélkül folyik az éneklés, az ének nem lesz más, csak hivatalból megállapított része az istentiszteletnek. Valósággal zavarba jöhet az ember, ha a 74. vagy 75. dicséretet hallja énekelni; a legteljesebb örömet, a melyet csak az Isten után vágyódó lélek érezhet, fejezi ki a szöveg, ehhez, kellőképen simul a dallam, de a mód, a hogy azt sokszor énekelni halljuk, szinte azt juttatja eszünkbe s úgy tünteti fel a dolgot, mintha csupa megkeseredett szivü tagokból állana ez állítólag Isten házának és Isten igéjének örvendező gyülekezet. A magyar ember jóízlésének hiányáról nem lehet szó; ez állítást alaposan megcáfolnák szép népdalaink, vagy a magyarajkú róm. kath. atyafiaknak gyönyörű egyházi templomi és búcsu-énekei. A gyászos valóság egyik igazi okát abban találhatom, hogy kántoraink az iskola porát lerázva, paranyi zenei képzettséggel dicsekedhetnek, lassan, vontatva szól kezük alatt az orgona s a közönség idők folyamán hozzászokott, mert alkalmazkodott a gyakorlatlan kezű kántorok játékához: énekeink szépségét eltemette a hangok változatlan vontatottsága annyira, hogy énekügyi bizottságunk sem vette észre, hogy legszebb dicséret-dallamaink közül javasolja egy néhánynak kihagyását. Ajánlom mindenkinek, hogy énekelje akár a bűnbocsánatért való, akár a vasárnap- vagy hétköznap-reggeli saját dallammal biró énekeket, vagy a dicséretek közül egy néhánynak kivételével bármelyiket, de ne a Sz. Nagy József-féle letétel útmutatása szerint, a hogy általánosan szokás, hanem a szövegnek megfelelő módon, a hogy kell, és igazat ad nekem abban, hogy nem kell nekünk külföldi kölcsönért folyamodnunk, ha a dallamokat reformálni akarjuk; bőven elég, ha a meglevő dallamokat szépen énekelni megtanuljuk. Valahányszor ezeket az énekeket a magam módja szerint elénekelem, mindig az jut. az eszembe, hogy egy tőről fakadtak ezek azokkal a Káldy gyűjtötte szép énekekkel, a melyekből a magyar romlatlan szívnek bús panasza, erős hite együtt szólnak hozzánk. Káldy Gyula, a budapesti m. kir. operaház igazgatója, csudás fáradsággal, illendő gonddal összeállította a régi énekeket, bejárta velük az országot, hirdette ezeket a gyönyörűséges énekeket, útja valóságos diadalmenet volt; minekünk még csak a kezünket sem kellett megmozdítani, azokhoz a régi szép magyar énekekhez hasonló énekeink itt vannak a szemünk előtt a mi dicséreteinkben, csak le kell róluk fejtenünk azt a furcsa köntöst, a melyet idők folyamán az emberi együgyűség s a Sz. Nagy Józsefféle félkottás rendszer rakott reájuk. Nem arról van szó, hogy erőszakkal és illetlenül zsinórozzuk és sujtásozzuk fel dicséreteinket, hanem arról, hogy azt a valódi karaktert adjuk nekik vissza, a melyet Ízléstelen emberek könyörtelenül eltöröltek róluk. A Protestáns Szemle egyik közelebbi füzetében a svájci egyházi énekekről szóló cikk, majd legközelebbi számában lapunknak Grotius úr azt ajánlja, hogy külföldi testvéreink szép dallamaiból lehetne a legszebbeket átvenni s ily módon lendíteni egyházi énekeink ügyén s emelni, fokozni istentiszteleteink szépségét. Én úgy tekintem ezt, mint az egyház és az istentisztelet irányában nyilatkozó jóakaró szerelmet, a mely bárhol valami szépet hall s lát, azzal szerelme tárgyát óhajtja felékesíteni. De az ilyen kérdésekben, a melyekben gondosan meg kell vizsgálni, hogy népünk lelkületének, hangulatának mi felel meg s mi nem, nagy óvatosság szükséges. Ha olyan abszolút becsű himnuszokat találnak, mint a milyen pld. az »Erős vár a mi Istenünk « dallama, meghajlok előtte, de mindent csak azért, mert a fejlettség magasabb fokán álló külföldi testvéreinké, nem ajánlanék. Gondos tekintettel lennék a magyar lélek, a magyar rbythmus sajátosságaira. Azután meg akármilyen szép legyen is az a svájci dallam, ha mi a magunk szokása szerint ráhúzzuk a mi saját külön félkottás kaptafánkra, elvész annak minden szépsége. Példa erre az érdemes énekügyi bizottság felhívása, a mely többek között azt mondja, hogy pld. a 177. dicséret, vagy a 43. más dallamra átírandó. Meg vagyok győződve, hogy a bizottság nem ismeri ez éneket, csak Sz. Nagy József bemutatása utján, mert ha ennek dallamát kiszabádítja a félkották nyűgéből, olyan felfedezésre jut, mint az, a ki a durva vakolat lefejtésével a legszebb freskót látja egyszerre maga előtt s aztán féltékenyen őrzi, hadd maradjon az a maga ősi állapotában szépnek s csak avatott kezet enged hozzá közel. Megpróbálom a 43. dicséretről lefejteni azt, a mi nem hozzávaló, idekottázom úgy, a hogy magam szoktam énekelni s a hogy én ezt valóságos kincsnek, féltett ereklyének, egyházi dallamaink egyik gyöngyének tartom, s aztán az avatott kezű embereket szólítom fel, hogy nyúljanak hozzá: