Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-07-02 / 27. szám

mekekkel: inkább azt követelik a mit látnak, mint azt, a mit hallanak. Ehhez járul az is, hogy mi nemcsak hogy mindég csak annyit adhatunk, a mennyink tényleg magunknak van, hanem hogy alapjában véve elérni is csak annyit akarunk. Ez az első pillanatban meglepően hangzik s ellenmondásban látszik lenni azzal, a mit már feljebb, a frázis használata ellen mondottunk, pedig ez pszichológiailag igaz s a mondottakkal teljesen összhangzik. Mert a frázisnak épen az képezi a lényegét, hogy csak szavakat szór a levegőbe s nem gondol komolyan arra, hogy a szavakat tényeJc is kövessék. Ha valakinél nincs meg a komoly szándék arra nézve, hogy úgy éljen, a mint prédikál, az csak magát ámítja, ha azt hiszi, hogy ő azt komolyan akarja másoknál. Egy és más prédikátor nem csak csodálkoznék, de meg is ijedne, ha hévvel előadott bűnbánati prédikácziőival hallgatóinál talán reális eredményt érne el s azok talán tényleg bűnbánatot kezdenének gyakorolni. Mindaddig, a míg mi magunk nem élünk Istenben való életet, bensőleg kötve vagyunk a tekintetben, hogy azt másoknál felébreszteni még csak komolyan akarjuk is; az pedig világos, hogy a mit az ember nem komolyan akar,"azt nem is éri el még ha ebbeli igyekezetét oly nagyon hangoztatja is. A beszéd tehát egymagában semmit sem ér, nem még a leglelkesebb, legérdekesebb, legnépszerűbb sem. A mint Krisztus Urunk *igének« mondatik, bizonyosan azért is, mivel ő személyes reprezantánsa a kijelentésnek, perszoniíikációja Isten az emberséghez való igéjének s élete és tanítása nála egymást teljesen fedi: azonképen relatív értelemben rólunk lelkipásztorokról is kellene mondani azt, hogy mi »igék« vagyunk. Az életben nyilvánuló ige nélkül a hirdetett ige csak fél, vagy talán nem is egészen fél prédikáció. Az ebből folyó következtetéseket mindenki maga vonja le magának. Ha sikeresen akarunk prédikálni, úgy nem szabad csak prédikátoroknak lennünk, hanem gyülekezeteink igazi lelkipásztorainak is, a kik a cúra pastorálist szorgalmasan gyakorolják s a hívek testi jólétéről való gondoskodást sem mellőzik. Barátai, vigasztalói s támogatói legyünk főkép a szegényeknek, betegeknek és elnyomottaknak s az irgalom művei által legitimáljuk magunkat az Üdvözítő igaz követőinek, ki tudvalevőleg * keserülte a sokaságot*. Mindezek melleit is természetesen halottakat nem fogunk feltámasztatni, de legalább eldöntjük sírjaikról a nehéz követ, feloldjuk síri lepedőiket s útját egyengetjük kellő szavainak Annak, a ki »a feltámadás és az élet*. »Ha emberek vagy angyalok nyelvén beszélek, szeretet pedig nincs bennem, csak olyan vagyok, mint a zengő érc s a pengő cimbalom*. Thémánk fejlesztése íme akaratlanúl is bűnbánati prédikációvá lett, a magunk számára. Hála Istennek azonban, hogy nemcsak másoknak, hanem önmagunknak is tudunk még bűnbánati prédikációkat tartani; a míg a komoly önbírálat hoz meglesz a kellő bátorságunk s alázatosságunk, addig azzal a reménynyel kecsegtethetjük magunkat, hogy Isten az ő szent lelkének támogatásával gyengéinket majd leküzdeni segíti s az őszinte bűnbánónak diadalra vezeti törekvéseit. Paulik János. A barát életből. »Ismertem egy anglikán lelkészt, a ki böjtben nem ivott soha pálinkát: de barátot még nem láttam, a ki képes lett volna a hasonló elhatározásra. Ha egy ifjú s buzgó fráter szuperiorjától valamiféle önsanyargató mód után tudakozódik, többnyire azt a tanácsot kapja, hogy ne tegyen az ételébe fűszert, vagy más ehhez hasonló kevés hősieséget igénylő tanácsot. A barátok nagy többsége meg van arról győződve, hogy életmódjuk eléggé asketikus és nem is mutatnak hajlandóságot a privát önsanyargatásra.* így ír Mac Cabe József, volt angol franciskánus barát. Life in a Modern Monastery (a modern klastromi élet) című napokban megjelent művében, melyben feltárja a klastromi élet titkait, a szerzetesek életmódját, időtöltését. Mi protestánsok elvetettük a szerzetességet, mint a valódi keresztyénséggel össze nem illőt, de mégis nem érdektelen ránk nézve megismerni a pápa fekete seregének valódi szellemét. Hallgassuk meg egy pillanatra azt, a ki tizenkét évet töltött köztük. Ismerjük meg könyve tartalmát rövid vonásokban. Az alázatosságra szoktatásról így ír: A korbács és a más önkínzó eszközök »egészen kimentek a divatból« de azért Nagy-Britanniában, hiandban és Belgiumban újabb és újabb fajta tortúrákat találnak ki. Némely kolostorban a noviciusoknak sok és nehéz próbát kell kiállaniok. Felügyelőjük összes találékonyságát felhasználja, hogy valami kínzást kitaláljon. Egyiknek szájában botot tartva kell a kertben sétálnia, — a másiknak evésközben kis golyót kell a szájában tartania, ismét másik óraszámra fetreng szuperiórja lába előtt, ott csókolja a földet és nyelvével a kereszt alakját nyalja ki a földön és más száz efféle megalázó próbán kell keresztülmenniök. A büntetés legközönségesebb formája »a kereszt imádságai. Ugyanis a vétkes barátot arra ítélik, hogy az ebéd ideje alatt a refectorium közepén térdel kiterjesztett karokkal, mint a »felfeszített*, míg a szuperiornak tetszik. Egyszer egy tréfás jezsuita noviciust is erre a büntetésre ítélték. Az ifjú papucsa talpára krétával karrikaturákat rajzolt, a miket az étterem alsó részében ülő barátok meglátva, nagy hahotára fakadtak. Mikor a prior fölfedezte a csínyt, az ifjút vissza küldte a »világba*, a ki azóta London legnépszerűbb humoristájává lett. Mac Cabe szerint a barátok tétlenségben töltik életüket. Csak a franciskánusok és néhány alsóbb rendű szerzetben találkozik egy-kettő, a kik mindig foglalkoznak valamivel, a többiek semmit sem tesznek, a szabályzat szerinti néhány óráig tartó imádkozáson kívül, 15—20 szerzetrendben, ha találkozik egy műveltebb egyén. A klastromok lakóinak erkölcsisége nem különbözik a többiekétől: »Ha valamely angyal mappát készítene melyen az erkölcsiség színekkel lenne feltűntetve, a klastromok sem fehérebbek, sem feketébbek nem lennének mint a világiak lakásai — egyhangú szürke szín lenne ott is az uralkodó.« Az életmódról így ír: Minden barátnak délben kijár