Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-06-25 / 26. szám

gésben áll egymással. Unalmas theologiai okoskodásnak tehát a prédikációban oly kevéssé van helye, mint a logikai absztrakcióknak. Minél izolálfabban kerül tárgyalásra az írás igazsága, mint tan, minél inkább hiányzik belőle a mindennapi életre való konkrét alkalmazás, minél általánosabb természetű a prédikátor oktatása : annál több nyilat lő csak úgy a levegőbe, a melyek senkit sem találnak. Vegyük fel csak a következő két példát. A lelkipásztor, mint prédikátor legnehezebb feladatainak egyike az eleven bűntudat felkeltése s az emberek önigazságának legyőzése, a mely hallgatóink túlnyomó részénél sziklabegyként állja el az utat az istenországához. Távolról sem akarjuk azt mondani, mintha a mai prédikációkból a bűnre való rámutatás hiányoznék talán, sőt ellenkezőleg, e dolog nagyon is bőven megvan bennük. De — eltekintve attól, hogy az ilyen bűnleleplezések nem csekély része a már előbb említett frázisok kathegoriájába tartozik, — nagy részük azért marad hatástalan, mivel bizonyos absztrakt doctrinar módon csak az általános[bűnösség hitcikkeit feszegeti. Mily egészen máskép jár el az Üdvözítő, a mikor az embereket bűneik belátására akarja vezetni! Konkrét példával mutatja ki pl. a gazdag ifjú példájában, hogy ő földi javait jobban szereti, mint Istenét; a szamaritánus asszonynak, hogy ő házasságtörő ; az írástudónak, hogy a felebaráti szeretet gyakorlati érvényesítése hiányzik nála. Hasonló módon jár el a hegyi beszédben, a hol részint egyes parancsolatok gyakorlati magyarázása, részint az alamizsnálkodásnak, imádkozásnak s böjt ölésnek konkrét fejtegetése által a farizeusi igazság elégtelenségét állítja ad oculos. S vájjon a mester ezen eljárása nem útmutatás-e arra nézve, hogy hallgatóinkban a bűntudatot legjobban úgy költhetjük fel, ha őket egyes konkrét bűnök belátására vezetjük? Ez az elv aztán mélyreható jelentőséggel bír a prédikációra nézve is. Mert nemcsak hogy újból ösztönzésül fog szolgálni a lelkipásztori látogatások gyakorlására, — mivel a lelkésznek, a teljes diszkréciót beleértve, ha konkrét módon akar beszélni, nem szabad csak a felhők közt járnia, hanem a lokális, sajátszerű életviszonyokkal is ismerősnek kell lennie, s ha még nem az, legalább komolyan kell arra törekednie, de a szóban lévő alapelv még magát a prédikációnak a természetét és mikéntjét is lényegesen befolyásolja. Az ügynevezett morálprédikációknak manapság meglehetős rosz hitelük van s magának a »kötelesség« szónak is már-már rossz híre kezd lenni s a »jó cselekedetekről* alig beszélhet az ember a nélkül, hogy racionalisztikus kedvtelésekkel ne vádolják. A legkevésbé sem érzem magamat hajlandónak arra, hogy a régi racionalisztikus morálprédikációk filiszteri mivoltát s azok törvényies, részben egyenesen evangéliumellenes szellemét védelmezni akarjam. De az ezen triviális s bibliátlan morálprédikációk elleni jogosult visszahatás nem önti-e ki gyakran a mosdó-vízzel a gyereket is, s nem vezette-e a mai generációt az ellenkező egyoldalúságba ?! Rám legalább a dolog azt a benyomást teszi, hogy manapság ahhoz a jelentékeny térhez viszonyítva, melyet a prédikációban a hittani tételeknek szentelnek, a morális, vagy mondjuk a javítás, vagy nem bánom az ethika sokszor nagyon háttérbe szorul; eltekintve attól, hogy épúgy lehetnek filiszteri hittani prédikációk, mint a hogy előbb filiszteri morálprédikációk voltak; s a priori nem igen lehetne megállapítani, hogy melyik közülök a terméketlenebb. A régi morálprédikációkat hagyjuk mi sírjukban nyugodni; de ha a mi mai hittani prédikációinkat nem is helyezzük örök nyugalomra, arról komolyan kellene gondoskodnunk, hogy belőlük a bibliai példányképek s a bibliában talált mérték szerinti gyakorlati alkalmazás ne hiányozzék. »Ha valaki Annak akaratát akarja cselekedni, a Ki engemet elbocsátott, az bensőleg tapasztalja, vájjon e tan istentől való-e,« —• ez áll a hitetlenekre s »megszentelés nélkül senki sem látandja az Urat* — a hivőkre nézve. E tekintetben mindenek felett klasszikus példánykép a hegyi beszéd s minél konkrétebb módon tudjuk prédikációnkban a reális életviszonyokat a törvény s az evangélium fényénél megvilágítani, annál inkább járunk nyomdokain a prédikálás mesterének, Krisztusnak. »A hol valami igaz-valót mondanak — mondja a Volksblatt utolsó évfolyamában a mai prédikáció-irodalom feletti kitűnő szemléjében valaki, — ott a prédikáció nem repül el csak úgy nyomtalanul a hallgatók feje felett, még ha tartalmát talán nem is tudják méltányolni. »Ha ez áll, akkor ebből a bűnről szóló igen fontos hitcikk tárgyalását illetőleg az következik, hogy a törvény áthágásának tényét a hallgatónak mindég valami valón kell kimutatni, úgy hogy kénytelen legyen így szólani: Csakugyan, e tekintetben tényleg hibáztam.« Azért tehát gyakrabban prédikáljunk speciális kötelességekről, speciális erényekről, speciális bűnökről; pl. gyakrabban a családi és házaséletről, a hűségről, őszinteségről s a különféle hivatásban tanúsítandó lelkiismeretességről stb. E mellett természetesen nem szükséges, sőt nem is kívánatos, hogy az egész prédikáció mindég csak egy bűnnel, csak egy kötelességgel, csak egy életkörülménynyel foglalkozzék; nincs is rá szükség, hogy ezen különlegességeket kizárólag csak abból a szempontból tárgyaljuk, hogy általunk bizonyos bün felismerésére vezessük hallgatóinkat. A törvény nem csak arra való, hogy a bűnt felismertesse, hanem arra is, hogy normául szolgáljon csekvésünknek. Állítsuk tehát a speciális kötelességeket is mindég az egész keresztyén hitélet organizmusába; mutassuk meg, hogy »sohasem lehet szedni tövisről szőlőt, sem bojtorjánról fügét<; hogy a jó gyümölcs csak a jó fán terem és hogy a fát jóvá tenni a mi erőnk egymagában elégtelen s arra egy felülről való erőre van szükségünk, a melyet csak a Jézus Krisztus ád, ki életét mindazokba önti, a kik hisznek ő benne. Ily eljárással biztosabban fogjuk az embereket bünökfelismerésére vezelni s a Krisztusra nevetni, mintha doctrinar módon folyton csak az általános bűnösséget feszegetjük. (Vége köv.) Pciulik János. BELFÖLD. A ref. énekeskönyv megújítása. Egy negyedszázad óta vajúdik immár énekeskönyvünk megújításának ügye. Első elnökének sírja is rég bemohosult. A második, a jelenlegi, azóta megőszült. S egy új nemzedék támadt, élén Szabolcskával. Ennek mutogatja, ezeket buzdítgatja az érdemes elnök a Nébóhegyéről: Nézzétek, ott az igéretfölde, övezzétek föl derekaitokat, menjetek, foglaljátok el! És — úgylátszik — szava hiába hangzik el a pusztában. Honnan van ez? És mi ezen hosszas vajúdásnak oka ? Talán az, hogy a kor meddő: nem szült énekes Szenczi Molnárt, Szőnyi Benjámint, Mányóki Losonczyt ? Nem meddőbb, mint a század eleje, a mikor jelenlegi énekeskönyvünk előállt Hanem Benedek Mihály uram