Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1899-06-25 / 26. szám
szőtt intiguákkal még az osztrák-porosz háború meghiúsulására is törekedett. Hogy az udvari intriguák miatt mily sok nehézséggel kellett Bismarcknak megküzdenie, a »konservatívekkel való szakítás« c. fejezetből tűnik ki leginkább. Sőt még a centrumpárttal való kacérkodásoktól s a pápás sajtónak Bismarck ellen való felhasználásától sem riadt vissza az a császárné, ki »rendszerint a kormánypolitikától eltérő irányt követett,* és >alkalmilag udvari denomstrációt szervezett a centrumpárt javára*. E legveszedelmesebb ellenfelének jellemzése után a császárról és a berlini udvarról így ír: Uram jellemének az a vonása, hogy új helyzetekbe (az osztrákmagyar és német szövetségbe) nem tudja magát gyorsan beleélni, a mi tevékenységem terét szűkebbre szorítja . . . A mi kir. családunkban a szokás igen nagy hatalmat gyakorol, az életkor előhaladtával mindig görcsösebben ragaszkodnak nézetükhöz, és ez útját állja a külső világban kétségtelenül létrejött változások fölismerésének . . . De mióta Pétervárott azt mondják, hogy Konstantinápolyt Berlinen keresztül kell meghódítani, és Sándor cárnak most tanúsított viselkedése világította meg fölséges uram előtt első ízben, mint a villám cikázása, azt a helyzetet, a melyet én az utóbbi néhány év alatt ismételten kénytelen voltam vele megismertetni.« S Andrássynak egy ízben azt írta: »Valóban, uram durva (brutal) ellenvetéseket tett és föl akarta hazájának jólétét az orosz barátság oltárán áldozni, noha az oroszok magatartása hűtlen és kihívó volt,* de »bízik benne, hogy isten megengedi nekünk, hogy megszerezzük két nagy birodalmunk részére a külső és belső béke biztosítását, a mire fáradozásunk az európai béke érdekében irányúi*. Megjegyzem, hogy a magyarokról az emlékiratok mindig nagy rokonszevvel nyilatkoznak s azok politikai hűségére és érettségére nem egyszer hivatkoznak. Bennünket közelebbről Bismarcknak az ultramontanizmussal szemben elfoglalt állása, vagyis az ő egyházpolitikája érdeke], a melyről behatóbban az emlékiratok 2-ik kötete nyilatkozik. Kezdete a német-francia háborű idejére tehető. A hatalmas Poroszország győzelmei megteremtették a német birodalmi egységet, a protestáns császárságot és életre szolították a tehetetlen egyházi állam romjain a lelkes egységes Itáliát. Bismarck birodalmi kormánya csakhamar ellentétbe került a pápás érdekekkel s megszületett a német ultramontanizmus melegágya, a hatalmassá vált centrumpárt s annak természetes folyományaként a védekező májusi törvényekkel egyetemben a hírhedtté vált kulturkampf. »Reálpolitikájáról«, maga mondja, hogy »abban nem felekezeti érdekek, hanem a csatatéren kivívott német birodalmi egység erősítésére és biztosítására irányuló törekvések vezették*, s »toleráns természeténél fogva eleintén a kulturharcznak nem vallásos egyházi, hanem lengyel nemzeti, tehát poroszellenes oldala érdekelte«. És tényleg a májusi törvények »létesítésében s a hazug darázsfészeknek nevezett, sőt egy berlini nunciaturával fölérő porosz kultuszminiszteri katholikus osztály* (Krátzig állt az élén) megszüntetésében nyilatkozik meg Bismarck államférfiúi ereje és hatalma a maga egész teljességében. Bő egyházjogi és történeti ismeretei alapján helyesen fölismerte azt, hogy itt két hatalomnak : a modern állam és az ultramontanizmus, vagyis a császárság és a sacerdotium ellentétes hatalmának élethalálharcáról van szó, s hogy ebben a küzdelemben győznie kell az állami hatalomnak. Azért jelentette ki megujítottnak a régi elkeseredett harcot a pápaság és császárság között és ünnepélyesen kimondotta a büszke szót: »Ganossába nem megyünk sem testileg, sem lelkileg!* Jól ismerte föl Bismarck a centrumpárt ama frakciói szellemét, mely »a nemzeti érzék elnyomásában parlamenti és publicistikai téren erősebb a pápánál s az egyetemes zsinatoknál«, neki tulajdonította »a németek és lengyelek testvériesülésének meghiúsítását*, Falk egyházpolitikájának bukását s a papi és világi uralom ősrégi küzdelmeinek fölujítását és szítását az egész vonalon, bár annak vezéréről, Windthorstról, azt tartja, hogy ő »politisch latitudinarian, religiös ungláubig«. »A centrumpárt politikai elveivel* — úgymond Bismarck — »a német birodalom érdekei össze nem egyeztethetők s az azokkal való szövetkezés a porosz s a német birodalmat létfeltételeiben támadja meg*. A megnyugvás hangján említik végül az emlékiratok, hogy >1886. sikerült az általam fölismert ellenreformációt befejeznem, azaz elérnem azt a modus vivendit, mely az 1871. status quo-hoz való viszonyában még mindig a kulturkampf kedvező eredményének tekinthető az államra nézve*. Ez optimistikus föltevésében sajnos csatlakoznia kellett. A Kulturkampf »kedvező eredményének* föltüntetett > modus vivendi« egy egyházpolitikai Jéna, a melyet, sajnos, máig sem követett egy Lipcse vagy Waterloo. Épen a közelmúlt események igazolják, hogy a confesszionális és egyházpolitikai küzdelem épen nem »szűnt meg*. Köztudomású dolog, hogy a pápás világuralom mai legfényesebb külső győzelmeinek klasszikus terrénuma a német prot. birodalom, mely államkormányának örökös ingadozásával és belső tehetetlenségével lépten-nyomon győzelemre segíti Róma ügyeit. Siralmasabb hátrálást alig ismer a történelem, mint Bismarck, Caprivi és napjainkban Hohenlohe egyházpolitikájáét, mely a centrumpártot a liberalizmus szégyenére s a modern állameszme kárára a legnagyobb és legbefolyásosabb politikai hatalommá növelte napjainkban Németországban. Pedig jól ismerte a kath. vallás politikai karakterét s gyóntatószéke morális erejét. Tudta azt. hogy »a római kúria a legfüggetlenebb politikai hatalom, a melynek változhatatlan tulajdonságaihoz főkép »der Trieb zum Umsichgreifen gehőrt,* s arról is meg volt győződve, hogy »a küzdelem megújítására az indok Németországban — a mire a kúria mindig számíthat — a lengyelek készenlétében, nemességeuralom vágyában, a papok által növelt babonában s az ultramontanizmus nemzetellenes pápás tendenciáiban keresendő« A hatalmi kérdés vitte Ganossába Bismarck egy-